A Duna nimfája

Amott egy nyárfa hívesében,

A fűzfa közt,

Találni a sziget mentében

Egy tiszta közt.

Itt a vad faunok irtoványi

Megtetszenek:

Az ősz Dunának szép leányi

Itt fördenek.

Gyakorta a habok tapsolnak

Játékokon,

S körűltök a pintyek danolnak

A bokrokon. -

Itt förde Lilla is magába,

S az istenek

Az égről e barlangocskába

Lenéztenek.

A szép halandó a vizekből

A gyepre szállt.

Bámúlja Zeus a fellegekből

És felkiált:

„Haj, istenek! mely szép halandó

Jön ott elő,

Mint amidőn a támadandó

Nap mosdva jő.

Hószin vállán miként lebegnek

Szeg-fürtjei,

Görögvén rólok a vizeknek

Sík gyöngyei.

Csak egy hibát remek tagjába

Lelhetni-é?

Nem szebb-é síma karja, lába,

Mint Vénusé?

Kár, hogy nem nézhetünk szemére -

De erre jő -

Mely szép! Most, most - egek! Citére!

Szebb nálad ő.”

És nála minden szebbnek mondja

Az én tüzem:

Csak Vulkán, a Vénus bolondja,

És Mómus nem.