A FAGYÖNGY.

Viola mond felsohajtva:

Nem jól bántam véle mégis,

A szegény perpétuellel!

Hű szerelmét megvetettem,

Eltaszitván őt magamtól!

Lész-e aki így szeressen:

Ilyen hévvel, ilyen híven?!

S kiválasztván két virágot:

Követségül, nagy titokban

Küldi a perpétuelhez,

Nyájas édes izenettel,

Mely megbánást rejt magában,

Megbánással hő szerelmet.

S két követ ha küldetését

Végzi híven, végzi titkon,

És jó választ hozva jő meg

A virágtól, messze földről:

Fényes és dús lesz jutalma!

Elindul a két virágszál,

S menve menve, mendegélve:

Érnek cifra úri kertet;

Alig mernek benne járni,

Szólni épen nem merészek

Ösmeretlen sok virág közt,

Melyeket szült idegen föld

És takargat ápoló gond,

Hogy a drága dudva nőjön!

Érnek tágas rónaságot,

Hol meghajlik a kalászfő;

S ha szellő jár a mezőkön:

Habzik, úsz az árvalányhaj.

Délibáb a láthatáron.

Járnak ingó lápok hidján,

Szólnak a bús égerfához:

Ösmerkednek a tavaknak

Tarka-barka gyermekével;

A karcsú sásliljom ott nő,

S fehér nimfa hóarcával.

Érnek halmot, bércet, erdőt,

És tájékin föltalálják:

Az illatdús gyöngyvirágot,

Szép, szelidke ibolyácskát,

A kegyetlen vad hunyorral.

És amint megy két virágszál:

- A magas fák közt haladván, -

Pihenjünk meg! monda egyik.

Megpihentek; - monda aztán:

Bejártunk már annyi földet...

Gyönge társam! vajh ki tudja:

Végeződni hol fog útunk!?

Látod-é ezt a magas fát?

Nosza hágj fel rája gyorsan!

- Könnyü lesz az néked! úgyis

Indaféle a családod, -

S nézd meg: a hely, merre tartunk,

Közel, avagy messze van még?

És miképen ez tanácslá:

Az a sugár fára kúszik,

Föl, föl a zöld gyenge ágra,

Mely van a fa koronáján,

Melyen hintáz a madárka,

Mit a szellő is megingat,

Harmatcsepp is terheűl van;

S gyönge testét a virágnak

Birja könnyen, tartja kedvvel,

Édes kéjt sziv illatából,

Szerelmes lesz ölelésin!

S a virág, mig elmerülve

A kilátás gyönyörében,

Némán bámul a magasban:

Gonoszt gondol társa itt lenn,

Nehány szócskát vinni, hozni:

Mi szükség van két követre...?

S az eljárás dús jutalma

Nem jobb lesz-e egymagamnak,

Mint amazzal megfelezve!?

Gonoszt gondol s végrehajtja:

Földre szállni a magasból

Hogy ne tudjon s vesszen ott el:

Kettévágja társa lábát!

- A virágnak lába a gyök. -

S fájdalmában összerándul

Fent az érző, véres inda

Szakadt hurként egy csomóba.

És mond a fa a virágnak:

A jó földtől elszakitva,

Rád keserves hervadás vár!

De ne halj meg, élj... virulj itt...!

Ágad ágaimmal, élted

Életemmel forrjon össze;

Vérem legyen a te véred,

Vénülésem ifjuságod!

Légy a fának dísze, gyöngye!

Viola vár, hasztalan vár;

Két virágszál vissza nem tér;

Sorsukat, mely van titokban

A virágok népe közt, csak

Az erdőség fája tudja,

Melynek ágán a fagyöngy függ,

És alatta gomba támad,

Színes, mérges és veszendő.