[A fák keresztbe nyugvó...]

A fák keresztbe nyugvó

árnyékai mélyen árkolódnak az út

porába, olyan feketék. Mindennek

tiszta, éles körvonala van, én is

tisztán látok mindent ami

körülvesz, sehol köd, sehol

borzongó szürkület. És mégis

rettenetes ez a józanság. Iszonyú

csalhatatlansággal látom, hogy

akármerre indulok a láthatár

mindenütt elébem göngyölődik,

irdatlan sötét fallá merevül.

Délre, északra, nyugatra, keletre.

Csak felül marad, a sziklák

tetején egy tenyérnyi folt,

az az ég, az a mennyország.

És az árnyékok feketék.