„A fáradt vándor”

Nem ravatalos szűk szobában:

Ott fent feküdt, a hegytetőn.

Tavaszi szél suhant felette,

Nappal a napfény nézegette,

Éjjel a csillagok, merőn.

Fölötte, a vén almafában

Rügyfakasztón, zendült az élet,

S a himnuszos, mély éjszakákon,

Míg ült szemén az örökálom,

A rügyek hozzá így beszéltek:

„Fáradt vándor, mi fénybe vágyunk,

Hozsannázunk, hogy élünk, élünk,

Virágra várunk és gyümölcsre,

S az Őszre, az ősz, méla bölcsre -

De azért - Téged is megértünk!”