A FECSKÉHEZ.

By Mihály Tompa

El-kiszálltak a kicsínyek,

Hűlt a fészek és üres;

A vándor-madár magának

Úti társakat keres.

Búcsút mond a távozóknak

Fennkeringő tábora;

Jó utat, te légi pálya

Kéthonú kis vándora!

Egy fedél adá lakunkat,

Mint te vendég, én is az:

Tán te megtérsz, engem itt már

Nem talál az új tavasz.

Nem tudod, hogy ajkaidnak

Fel-felcsattanó dala

Sokszor áthatá magányom,

S felderűltem általa.

Most esengő pelyhesiddel

Nyájasan beszélgetél;

Majd a kémény szűk nyilásán

Kisuhantál, mint a szél.

Rövid volt az ösmeretség...

Isten áldjon, kis madár!

Elkisér szemem, ködével

Mig behúz a láthatár.

Szállj, te boldog szárnyaidnál

Magzatiddal; én helyet

Isten tudja hol találok,

Hol lerakjam fészkemet.

Ah, pedig, ki lenne párom,

Holtaiglan tiszta, hív,

S magzataimnak édes anyja:

Megtalálta már e szív!

És azért, bár volna szárnyam

Nem repülnék én veled!

Ád az Isten egy helyecskét,

Hol megrakjam fészkemet.