A FEHÉR KENDŐ

Tinta-folyamról tengerre hajtja

Bárkáinkat a fekete ár

S várja a győztest egy fehér kendő

Százezer éve már.

Lobog a szirtről, valaha régen

Ősi poéták álom-asszonya

Szent remegésben, nagy áhitással,

Sírva tűzte oda.

Meghaltunk, de föltámadtunk érte,

Fojtjuk egymást, rongyolt a mezünk.

Lobog felénk az a fehér kendő

S evezünk, evezünk.

Versengünk immár százezer éve,

Marjuk a vad, fekete habot

Minden asszonyok asszonyáért, ki

Régen-régen halott.

Lobog előttünk a fehér kendő,

Vinnyog, nyerít a fekete ár:

Tépetten, rongyban mi csak hajózunk

Százezer éve már.

Hív bennünket a halott menyasszony,

Minden asszonyoknak asszonya,

Futunk. S szegény, tintás, rossz szivünkkel

Sohse érünk oda.