A FEHÉR LÓTUSZOK

Vén, bűnös, mély lelkemből néha

Csodálatos forróság buzog,

Mint bús mátkák éjjel sírt könnye

S íme, kinyílnak hirtelen

Csúf tükrén a fehér lótuszok.

Mese-madarak arany-szárnnyal

Verik meg a tajtékos vizet

S én érzem, hogy lelkem virágzik,

Hogy nagy, áldott gyermek vagyok,

Buzgok, vágyok, feledek, hiszek.

Láp-lelkem mintha kristály volna,

Naiv, szép gyermek-mesék hona

Kacsalábon forgó kastéllyal

És benne minden hófehér,

Tündér-varázs, édes babona.

Fehér gondolatok, virágok

Terülnek el. A sáros habok

Mintha olvadt ezüst lennének

S én pedig forrón, lihegőn

Kedves, szent, tiszta élet vagyok.

Fehér lótuszok tündökölve

Hajbókolnak a nyári Hold előtt.

Ilyenkor alkony van s fürödnek

Lelkemben a pillanatok,

Szépségek, tervek, fény-testü nők.

S végigborzol egy utca-szélvész

S én mindent megint látok, tudok.

Csikorog a láp fagyos mélye,

Voltak és ismét nincsenek

Virágim, a fehér lótuszok.