A FEHÉR LILIOM.

Lelkemben titkos sejtelem van,

- Jövőre, multra? Nem tudom! -

Hogy hajdan én virág valék már,

Vagy egykor azzá változom.

Fehér liljom valék, ha voltam,

Mielőtt szívem dobogott;

Fehér liljom leszek, ha lészek,

Midőn már szívem nem dobog.

Oh mert én e csodás virágot

Mesés ábránddal szeretem!

Halvány ködből palástot öltvén

Magára késő éjeken:

Azt gondolom, mindjárt felém fut,

Egyszerre keble, karja lész,

Titkot, szerelmet súg fülembe

Oly édes hangon, mint a méz.

Ha csengő lélek él az ércben,

S a kis pataknak van szava:

Nem titkos nyelv-é a virágok

Halálig tartó illata?

Reám, a liljom- s illatának

Elbűvölő hatalma van;

Tudom: ha egy szálat letörnék,

Beteg lennék halálosan!

Szent természet! ha visszavészed

A port, melyet most viselek;

És új alakban szűl meg újra

Végetlen titku kebeled:

Ne légyek én sokáig élő

Cser, zöld fenyő az ormokon,

Egy szép tavaszt viruljak át csak:

Legyek fehérlő liliom!