A FEHÉRLILIOM MENYEGZŐJE.

Bájos, mesés virág élt egykoron,

A hervadást nem látó fényszirom;

Ha harmatjából, méh vagy lepke itt:

Megnyúlni látta élte perceit.

Ha szirmait megnyitta éjszaka;

Kék szinben látszó fénnyel csilloga,

Amelynek messzelátszó udvarát

Sok szárnyas vendég szállongotta át.

Most nem virúl...; mert elátkozva rég,

Esetét tudják a virágregék,

Melyeket, ha jő csendes tiszta éj,

Egymásnak a virág el-elbeszél.

Kerek tó állt ott s tágas pusztaság,

Hol lakozott a bűbájos virág;

Szomszédos levén a tájon véle

A parlagrózsa, az ő kedvese.

De a rózsának sok bús napja van!

Mert a fényszirom jő-megy untalan.

S ha utja célját, végét kérdezi:

Hideg, kitérő választ ad neki.

Egyszer, hogy várja, búsul és remél:

Hozzá megy a beszédes éji szél

És mond: szegény, őtet ne várd haza...

Az álnok virág téged megcsala!

Délnek, virágos úri kert vagyon,

S benne legszebb a fehérliliom;

Fényszirom őtet eljegyezni ment,

S ma éjfélkor már menyegző leend.

Vezess odáig, jó szél! engemet,

Szól a virág és könye megered;

S a két vándor megy, sebesen halad,

Nagy messze éri már a virradat.

Ha a virág fáradságtól piheg,

Hűs szellő-társa legyezgeti meg:

És vad kétséggel küzdve kebele,

Nyájas dolgokról beszélget vele.

Süt a nap s mindig magasabbra hág...

Déltájban már elérik délibáb

Tündérországát, melyen a vizek

Fehér hullámi általrengenek.

A puszták tündérhölgye ott lakik,

Légvára, mely épűle a napig,

Üveg ladikként hintáz a habon,

Melyet egy intés, más más tájra von.

A fényes nap, kit délibáb szeret,

Ha vet reá borús tekintetet:

Tündér-várát lerontja hirtelen,

És bánatában láthatlan leszen.

Vadrózsa látta a tengert s habot,

Mely tornyot, erdőt ketté szaggatott

És gyakran hátra-néz félelmesen:

Mert ott is látszik már a bús elem.

Szellő! kérd e táj tündérasszonyát,

Hogy habzó tengerén bocsásson át;

Mondd, hogy sietek, mondd, hogy arra von

Boldogtalan szerelmi fájdalom.

Ment a szellő, - s egy hosszu felleget

Hajtván a légben, visszaérkezett;

A felleg árnya hid lőn a habon,

S jó parlagrózsa átmegy szárazon.

Est-hajnalon s az éjnek csendiben

Megy a két vándor és nem is pihen;

Végre elér a kerthez, hol az éj

Csendében áll már a nászünnepély.

Vendégekül meghíva voltanak:

A táj virági, - s a csergő patak,

Hanem ez csak futtában tére be,

Sietős utja lévén messzire.

Az ifju költő: holdsugár, kinek

Ábrándos arcán függ a lánysereg;

A jó táncos szellő el nem maradt,

S jól megforgatta a virágokat.

S ki gazdag zöld ruhába öltözött:

A gyöngyvirág, a vendégek között,

Frisitőül hűs bérci harmatot,

Fehér kristály-csészékben hordozott.

A kert virító hangafáinál,

Éji fülmilék kara hangicsál;

A nyárfa kedvét vig tapsban leli...

Minden oly fényes, olyan ünnepi!

És vígad, vígad a szép nászsereg,

Felette illat-zászlók lengenek;

De a menyasszony szép nővére még,

A kékliliom, meg nem érkezék.

Az oltár, egy nagy bokor rozmarin,

Szentelt gyertyaként függnek ágain

Világitó szentjánosbogarak;

A boldog eskü van még hátra csak.

A fényszirom már ott áll, és vele

Karcsú arája, bájos kedvese;

Lelkében édes habzó gondolat,

Tagján elömlő hószin patyolat.

...A fák közé fut el most fényszirom,

S lázas kedéllyel visszatér nyomon;

Felindulás ül szép arcúlatán,

A nagy perc megrázó hatalma tán...?

S az ünnepélyes, a nagy perc, jelen:

Egymáshoz hajlanak szemérmesen

A jegyesek, - de liljom felsikolt

Hóköntösén vér... s vértől annyi folt...!

Zavar s réműlet... ah ki fejti meg...?

A bús szellő, ki most előlebeg,

Elmondja: eddig mint kisérte el

Kis parlagrózsát nagy gyötrelmivel.

S hogy állanának a fák rejtekén:

Oda rohant a gyilkos vőlegény,

Megölte a leányt kegyetlenűl...

Ugy lőn befestve drága véritűl.

És a násznép a rózsához szalad...

Vérében lelik a zöld fák alatt!

Szánják, siratják: oh jó kikelet!

Ne hagyd meghalni szép szülöttedet!

S a jó virágnép felsiratta őt,

Hű parlagrózsa új életre költ;

De vére elfolyt, pirja elveszett, -

S a kertben, kecses fehér rózsa lett.

Leghűbb barátnők rózsa és liliom...

Kedves bú űl a halvány arcokon;

Fájdalmok egy, - egy sorsnak lett vala

Mindkét virág özvegy menyasszonya!

S parlagrózsának ha tán vágya kél,

Honát látni a tó vidékinél:

Vizén a délibáb felemeli,

És megmutatja messziről neki.

S a kiontott vér meg sem hűle még,

A büntetés rögtön következék:

Mert a gyilkos vérfűvé változott,

Teremve bűneért vérharmatot.

És amiképen mondja a rege,

Megjönne ujra régi kelleme:

Ha letörné, ki hetedik gyerek,

De ezt a szellő nem engedi meg:

Mert mihelyt rajta lát vérharmatot,

Mit jel gyanánt nagy kinnal izzadott:

Lefujja róla, - s a virág marad

A ránehezült átoksúly alatt.