A fekete asszonyhoz [1]

Virágos arcú lányseregbe

búsan, lefátyolozva jársz,

feltűnsz, mint egy éjszínü lepke,

s megáll a tánc.

S könny hull vidám szemünkre újra,

ajkunkra ráfagy a kacaj,

s kitör szivünkből hörgve, zúgva

egy tompa jaj.

Te vagy az éjjel és az örvény,

a kárhozat és a mennyország,

mostan lesujtasz, porba lökvén,

majd felemelsz újból tehozzád.

Költészetem izzik terajtad

pokoli pompámban, setéten,

rubinpiros, parázsos ajkad,

mivel iszod éjjente vérem.

Ifjú szivem fehér világát

liliom-arcaidra loptad

s szén-fürtödön borongva száll át

éjféle néma bánatomnak.

Most félve, kérve száll tehozzád

síró szavával e szelíd dal...

Verd lelkem bús aranykobozzát

hajlékony, forró ujjaiddal.

A zöldselyem diványon ültél,

ahogy szobádba bevetődtem,

langyos tavasz volt ott - kivül tél -

rózsás parázs égett előttem.

Mint egy viharcsapott verébfi

omoltam a te lábaidhoz,

mert tudtam, a te szíved érti

költőszivem, s sebére írt hoz.

Melengető, égő öledben

aléltan, álmosan zokogtam,

kigyúlt a képem, lángra keltem,

s könnyezve hallgattál te ottan.

S elmondtam, ó rejtélyes asszony,

mit szenvedtem titkon miattad,

s bozontos főm és lázas arcom

aztán sokáig símogattad.

Ez a búcsúzás éjszakája!

A szél cibálja ablakunkat,

a hó fehér csomókba hullik,

a lámpalángok mind kihúnynak.

A mi tüzünk is hamvadoz már,

szád is hideg és hallgatag ma,

s fakó, sötét, mint a kialvó

kráter tüzes, lángfüstös ajka.

Légy áldva a csókért, a kínért,

légy áldva, hogy lelkem gyötörted,

te sápatag, gonosz cherubja

a szenvedésnek és gyönyörnek.

Most menni kell. Nyujtsd csókra ajkad.

Hadd öljem a kínt mind reája.

Ó fojts meg, ölj meg, semmisíts meg...

Ez a búcsúzás éjszakája.