A fekete asszonyhoz [2]

Amíg dühös, rengő tusáktól

porzik s remeg a deszka-színpad,

s a rémület lelkünkbe átfoly,

s jéggé fagyasztja ajkainkat,

hogy eltünik minden csinált máz,

s a hős kegyetlen kedvbe lármáz,

átkozza zordon földi sorsát,

s kacagja, hogy győz a gonoszság:

te páholyod bíbor homályán

vörös selyemruhádba ülve,

nézesz a villanyfényes ürbe,

s hóválladat vonod, csodás lány.

Hogy porba ér a hősi homlok,

te felkacagsz; „Ó, mily bolondok!”

Szívem dobog, majd megrepedve,

bár az örömre nincs nagy ok.

De mégis, ó, elismered te,

hogy érdekes egyén vagyok!

Az éjszakákat átvirrasztom,

s csak három órakor eszem,

vánnyadt, siralmas színü arcom,

s vadul kalandoz az eszem.

Nincs nyugtom e kopott világon,

egy más honért sóhajtozom,

nem jő szememre éjjel álom,

és sárga horpadt homlokom.

Bordám repedt, a mellem odvas,

kedvem korán megvénhedett,

s titokzatos regéket olvas

múltamból égető szemed.

Szemem egy síri nyughelyet vár,

s a porba csüggeteg keres.

Mindez való... de énnekem már,

hidd el, nagyon nem érdekes.

Előkelő és hallgatag vagy,

arcod fehér, mint a viasz.

Unod a bókolást, a tömjént,

s mégis szüntelen hóditasz.

Reám meredsz nagy bús szemeddel,

míg rád tekintek s álmodok,

s forró, fehérlő ujjaiddal

megsimítod a homlokod...

Ilyen hamar és immár vége, vége,

aludni térsz, s elzár a kripta-gát,

az éjszakába dúlt árnyak mozognak -

Jó éjszakát!

Hűs csókok árnya, bús vágyak halála

követ a néma holt rónákra át,

s hideg sírodba én is elkísérlek -

Jó éjszakát!

Megigazitom a halotti párnád,

életre csókolom majd lila szád,

és felhozom az elmulást magamban -

Jó éjszakát!

S ködlő november tenger pusztaságán

zokogva gondolok magamba rád,

s belé sírom a kongó vak sötétbe -

Jó éjszakát!

Félsz tőlem? Ó, ne félj.

Édes kín a veszély.

Rohanj a harcba s vessz,

a nőnek sorsa ez.

Légy vad, kevély,

ne félj, ne félj!

Ugorj hozzám közel,

ma rózsalomb föd el.

Sáppaszt, fulaszt, gyötör

a vérpiros gyönyör,

a szenvedély.

Ne félj, ne félj!

Ma, édes angyalom,

ajkad megharapom,

s tudd meg, nincs édesebb,

mint ez a gyenge seb,

égése kéj,

ne félj, ne félj!

Szeretlek, terméketlen asszony -

mert megviselt a kéj, a festék,

a bor, a csók s a lázas esték!

Szeretlek, terméketlen asszony,

gyermektelen s finom gyerek-nő,

te lányosarcú, buja, meddő!

Szeretlek, terméketlen asszony -

mert mégis anyja vagy te soknak,

kik néked a kéjről dadognak!

Szeretlek, terméketlen asszony -

mert lelked éjsötét, kiégett,

s majdnem megérted az enyémet!

Szeretlek, terméketlen asszony -

te, a sötét éj rózsaszála,

akit sosem köszönt a hála.

Szeretlek, terméketlen asszony -

mert bár ezren nyomodba lesnek,

nyugodt, fehér s hűs szikla-tested.

Halódó lámpám sárga fénye halvány,

a csillagok is hamvadt fényüek,

olyan hideg van, mint a kripta alján

- Tüzet, tüzet!

A jég sugára ég merész agyamban,

mert rajtam a tél orgiát ület,

vérem zubog, mint óriási katlan

- Tüzet, tüzet!

Halottfehér lesz csüggedt, méla arcom,

künn a vidék is holt - ó, őrület,

álmos vagyok már rég, és mégsem alszom

- Tüzet, tüzet!

Ó, Lidiám, rohanj vadul karomba,

ne hagyj megfagyni ily egykedvüleg,

szívem, e vészharang, zúg kongva-bongva

- Tüzet, tüzet!

Főmhöz kapok, már látom, itt nem áll más,

csupán a tested fénylik, mint üveg,

s kitör szívemből a rekedt kiáltás

- Tüzet, tüzet!