A FEKETE EMBER.

Gyűl Szent-Miklós alá nagyszámu népsereg;

De miféle had ez, magasságos egek!

Fele félmeztelen, asszony, vén, sánta, vak

Zajong idébb odább, mint tó hátán a hab.

Nem kell nekik fegyver! és bárhová tekints:

Nincs puska, kard, de még egy jó ütőfa sincs;

Pedig e csudahad a törökre készűl...

No hisz lesz vérontás! s vajjon melyik részrűl?

Török szomszédjával, Miksa király alatt

A jó Magyarország nem egyszer megakadt:

Megmondhatná Gyula, Tokaj s Kassa tája:

A gyászos időkben mi mennyit kiálla!

És minő különös a sorsnak szeszélye!

Ne hidd: hogy egyféle csapással beérje;

Ha egyebet nem tesz, elküld egy bolondot,

Hogy az ott is rontson, hol még más nem rontott!

Egy ember áll elő, kit miért, miért nem?

Fekete embernek hínak a vidékben;

Ez ámít, kuruzsol, bőjtöl, szenteskedik

S a falukon ki s be ezren kisérgetik.

‘Én vagyok az Isten földi prófétája!

- Kiált, és rá a nép szemét, száját tátja, -

Az égből jöttem le hét szemű bárányon,

S csak hét esztendeig járok e világon!

El ne vegyétek a kenyeret balkézből!

Jégeső támad a keddi nevetésből!

Ki csillagot lát meg déltájban az égen:

Nem sokára meghal, de a mennybe mégyen.

Nem messze van immár az itélet napja,

Isten a nagy könyvet csak végig forgatja;

De hogyha kiirtjuk e rút pogány népet;

A világ még ezer esztendőt elérhet.

Nem kell fegyver! az a sátán keze műve,

Csak azt kell mondani: ki rút! ki rút! s tűle

A török előlünk a tengerbe szalad,

S belefúl egy lábig, - de ölni nem szabad!’

S e kába beszédnek ezeren hivének,

Mivelhogy különös módja van a népnek:

Amit kardja nem fog, azt nádszállal vágja,

Hol erő nem segít, babonától várja.

És a léleknek is sajátos láza van,

Mely néha népeket száll meg hatalmasan;

Mi csuda hát, hogy a könnyen-hivő csapat,

Szentírásnak tartá ez őrűlt szavakat.

Szent-Miklós alá most oly céllal jövének,

Gyermekek, asszonyok, sánták, vakok, vének,

Hogy hátráltassák a tengerbe kergetett

Törökök által a végső itéletet.

A sors is kedvezett még a babonának,

Mert amint jövének, törököket láttak:

Ki rút! ki rút! s azok egy erdőcske szélén

Másfelé iramtak - utjok arra lévén.

És a vakhit már most kétszerte nagyobb lőn,

S meglátván a török sereget a mezőn:

Fel az eszeveszett tömeg! s nyakra-főre

Rohant bűszavával bizonyos vesztére.

Ki rút! ki rút! bőgtek torkuk szakadtában,

De az első percben földre hulltak százan;

S még jobban...! valami szörnyü volt e népen,

Kék ajkuk tajtékzott a vakhit dühében.

S a tömeg nagy része elveszett gonoszul.

Vezérök valahogy mégis megszabadult,

S eszére tért talán? oh nem, újra kezdte!

És lőn Debrecennél ismét újabb veszte.

De itt a felbőszült nép itélő széke

A fekete embert halálra itélte,

Mint hazug prófétát, mint álnok hitetőt, -

Hanem ő mosolygva állt a vérpad előtt.

‘Az égből jöttem én hét szemű bárányon,

S már csak három évig leszek e világon:

Hétszer szárad az meg, ki hozzám nyul egyszer...

Bolondok, hisz engem nem fog semmi fegyver!’

Bátran és készséggel lépett a vérpadra,

A bakót csapásra mosolygva nógatta:

‘No csak vágj! no csak sujts...! emeld, emeld,... emeld!’’

S jövő pillanatban feje földön hevert. -

Ekkép a halálban végre kigyógyúla,

Igy van feljegyezve krónikákban rúla;

Öt Karácsondinak, hadjáratát pedig

A fekete ember hadának nevezik.