A fekete madár

Holdvilág sütött.

Az esti égbolt másik oldalán

egy-egy távoli villám nyitotta fel szemét.

A gesztenyefák susogtak körben

s a fehér galambok a dúcokban

aludtak már.

Az erkély betonkarjára dőlve

hallgattam a lenti patak zümmögö

csacsogását.

Földöntúlian-szép csöndes gondolataim

úgy törtek meg tarajló tükrén,

mint a holdvilág ezüstporos fénye.

Be jó lenne egy erkély magasán

valahol fészket lelni,

nyugodtnak lenni,

sehová se menni,

kicsattanó gőzölgő homlokomat lehűtve

fehér galambok között megpihenni!

S egyszer egy kicsi otthon vízbenyúló teraszáról

úgy törni meg a patak tarajló tükrén,

mint a holdvilág ezüstporos fénye.

– – És akkor jött egy fekete madár.

Vijjogó rikoltással suhant el fölöttem,

alvó galambokat felriasztva

édes szunnyadásukból

s eltünt a lombok közt, az éjben:

holdfénypáncélú fekete kísértet.

Szívemhez kaptam:

Igaza van.

Kikacagott a fekete madár.

És csal maga után

sorsom végzetes örökös útján:

életek életébe, halálnak halálába,

keserű, édes, fekete, véres,

hontalan-bolyongó szabad szárnyalásba.

Igaza van! Igaza van!

Megigézett a fekete madár.