A feléledt pásztor [2]

Amott, hol a nyájas patak

Köveccsin játszadoz,

Laurám a zőld fűzfák alatt

A vőlgybe szunnyadoz,

Én addig e kopár kövön

Panaszlok, jajgatok

S a déli nagy hévség alatt

Miatta bágyadok.

Én kértem úntalan

Szívét; de hasztalan.

Te jőjj most, gyenge szellet!

S lengvén hajfürtje mellett,

Súgd néki ezt, hogy Thyrsise

Végsőt lehellett.

Megállj, haldokló pásztorom,

Tartóztasd lelkedet!

Tartóztasd! óh, mert lelkem is

Lelkedre éledett.

Altomba éppen, édesem,

Terólad álmodám,

Midőn Zefir keservesen

Nyögvén fuvalla rám.

Ez a szintén megholt

Zefirke lelked volt,

Amelyre Ámor űle,

S mellyembe bérepüle;

Addig csikolt, hogy szívem is

Reád hevűle.