A FELHŐK.

El-elnézem a felhőket,

Úgy szeretem nézni őket,

Amint szállnak fenn az égen;

Új alakot

Váltanak ott

S eltűnnek a messzeségben.

Sötéten a hegyre gyűlnek,

De napfénytől fehérűlnek,

S vidám kedvvel oszolva szét,

Mint báránykák

Be-bejárják

Az ég tágas kék mezejét.

Néha hajtja őket a szél;

Vándorfelhő, megpihennél!

Hajh szállnod kell, most mint gálya,

Majd mint sárkány,

Bércek ormán:

Száz alak a szél dagálya.

De hova oly seregestül?

Háborúba, villám dördül.

Zúg a harc, majd ki-kifárad

S fénnyel, könnyel

Szivárvány kel:

Összefoly az öröm s bánat.

Szép, ha derűlt az ég boltja,

Egy-két felhő minden gondja,

Rózsaszínt vált az is lassan,

S emlékképen

Enyhe-szépen

Visszamosolyg a magasban.

Hajnal, alkony egymást váltja,

Mindenik felhő barátja.

Biborfényben felhők szállnak:

Itt a hajnal,

Arany hajjal,

Ők hirdetik a világnak.

Alkonyra is híven várnak,

Tornyaivá tündérvárnak

Változva át, ott lebegnek,

És ragyogva,

Lánglobogva

Őrzik kapuját a mennynek.

El-elnézem a felhőket,

Úgy szeretem nézni őket.

Órahosszat nézem gyakran,

S mint a gyermek,

Elmerengek

Rajtok félig öntudatlan.

És úgy érzem, mintha lelkem

Velök, bennök szállna fennen,

S emlék, remény, ábránd, eszme

Új alakot

Váltana ott

S a távol ködébe veszne.