A félixfürdői tölgyek alatt

Álltam alattatok,

Idéztem néktek a tavalyi vért,

Omlásának tanúi voltatok.

Láttátok a halált.

Nem rögződött belétek irtó képe?

Hogy zölden lengettétek ágatok’

Egy év mulva megint a nyári égre.

Álltam alattatok,

A töltés martján kerestem a vért, -

S ámultam, hogy ki nem száradtatok!

Az őrház pici jelző-csengettyűje

Csengett csupán az őszi némaságba,

Olyan volt ez az örök-hang a csendbe’,

Mint templomokban örökmécsek lángja.

S ez az örök-hang azt csengette nékem,

Hogy zöldág virul a fekete véren,

S legyen bár a vér áradata tenger -

A tölgy is felejt, felejt - mint az ember.