A FÉLKEZŰ KOLDUS.

Tiszteld atyádat és anyádat!

Ez az isten parancsolatja:

Szived is a háládatosság

Erre inti, erre nógatja.

Ez intést én hiven megőrzöm,

Hogy jól legyen dolgom e földön!

Hogy szép időt érj, amidőn már

Hajad, mint az ezüst fehérlik,

Hogy tartsanak majd tiszteletben

A fiak s unokák mind végig,

Ne légyen ez feledve nálad:

Tiszteld atyádat és anyádat!

Jól emlékeznek még a Duna mellékén

Egy vén emberre, ki koldulásból élvén:

Volt a jámbornak egy különös szokása,

Hogy az alamizsna meg nem maradt nála.

Hanem azon módon amint kezébe jött,

Széjjel-osztotta azt a gyermekek között;

S el nem mult, hogy hozzá ily mondást ne tegyen:

Tiszteljed atyádat, anyádat, gyermekem!

De mindezt mívelni hogy mi okból szokta?

Vagy régen jutott-e s mikép koldusbotra?

Hogy hivják? merre van lakja, szülőfölde?

Azt sohasem birták kivenni belőle.

A keze felől is tudakozták váltig,

- Mivel a jobb karja el volt esve vállig -

Volt-e felesége, gyermeke is él tán?

Hanem ő mindenre fejét rázta némán.

A sok unszolásnak így véget vetettek,

Látván, hogy elméje hibás az öregnek.

Egyszer csak elmaradt, - elmaradt végképen,

Jobb helyet keresvén a sírnak ölében,

Holott nyugodalmat találnak, valakik

Oda menvén, lesznek az itélet napig;

És végórájában az esze megtére,

Mint a borongós nap kitisztul estére:

Megnyugodt, kibékült a halálos ágyon,

És hogy sírjába is a hit karján szálljon,

Papot kért; a nyavalyás élte történetit

Akkor fedezte fel, mely itt következik:

Vagyonos Pál, mert igy hítták az öreget,

Akkor mintegy harminc esztendős lehetett:

Hogy özvegyen maradt s két gyermek árván,

Feleséget s anyát korán sírba zárván.

Dolgos, takarékos, szelid volt az asszony,

Ki inkább türt, mintsem perpatvart támasszon;

Pál nehéz erkölcsét szépen tartá féken,

- Szelidséggel a nő mindig többre mégyen! -

Két fiát nevelte hasznos erkölcsökben,

Buzgalma, hűsége semmiben nem csökken;

S ugyan virágzott is Vagyonos Pál háza,

Hejh, mert a jó asszony nagy isten-áldása!

De bezzeg, mihelyt a jó asszony sírba ment,

Felfordult egész ház, megváltozott a rend;

Kikre, mint két szeme fényére vigyázott:

Leve a két fiú rendetlen és vásott.

Mert jaj a gyermeknek akkor és idővel,

Ki nem édes anyja szárnya alatt nő fel!

Midőn az anyai szeretet melege,

Szépet, jót ki nem fejt benne jó-eleve.

Mikor kézről kézre megy a szegény árva,

Vagy rideg rokonhoz, vagy idegen házba.

Öreg édes anyja, darab idő óta

Ott volt ugyan Pálnál, de bár ne lett volna!

Mert Pál nem jól bánván az édesanyjával:

Gyermekinek adott rosz példát az által.

Oh, ti szülék, szülék! bizony nem tudjátok,

Mily szörnyű büntetés készül lassan rátok:

Vén apák- s anyákkal bánván méltatlanúl...

Hisz a gonosz példán gyermeketek tanúl!

S midőn megvénhesztek, a roszat, idővel

Visszaadja néktek, vissza hét tetővel!

Igy terjed a gonosz, s firól-fira menvén,

Sok házat megemészt, mint az eleven szén.

Bekap oda a bűn, szétvonás, irígység,

A lakóknak éltét hogy megkeserítsék.

Testvér testvér ellen, gyülőlködő Kain,

S romlás a ház lelki és testi javain.

Igy állott a dolog a Vagyonos-háznál,

Fájdalom! a roszban nagyon elmerült Pál!

Ott lehet felőle család és gazdagság,

Rosz cimborák s bor közt vesztegeti magát!

De e mellett az volt a legnagyobb bűne:

Öreg édes anyját hogy meg nem becsűlte;

Belé-kapcáskodott, korholta ok nélkűl,

Sovány falatját is kapta, szegény, kéztűl.

Sokat szerzett, mégis szűket látott sokban,

Tépett a ruhája, a szive még jobban!

Saját édes fia, kit szült a világra:

Hosszú életét is a fejéhez vágja!

Nem volt az a csufság, becstelen nevezet,

Gúny. átok, szidalom, amit nem szenvedett,

Mindezt úgy szórták rá fiának ajkai,

Hogy még a földnek is nehéz volt tartani.

Mignem végezetre, már miért, miért nem?

De felbőszűlt reá irtózatosképen,

S édes anyját ki volt hatvanan felűl:

Összetörte, verte, gazul, kegyetlenűl.

Gyermekei látták az apának tettét,

De már elfásulva, mindazt fel sem vették;

Az öreg pedig sírt, hosszú éjtszakákon:

Jövel, jövel hamar én csendes halálom!

Igy multak a napok, igy multak az évek,

A Pál gyermekei immár megnövének:

Megnőttek az igaz, de a derék testben

Maradt szív és lélek bután és üresen.

Mit is tanulnának az olyan apátúl,

Akit szűlt az anya önéltére átkúl?

S igy amiképen fogy a jó erkölcs Pálnál:

Akkép fogy a vagyon, és a ház alább száll.

Történt pedig egyszer, hogy rosz két gebéjén, -

- A kenyérnek-való fogyatékon lévén, -

A malomba ment Pál - s nyulván az ing róla:

Két fej kendert is vitt, hogy majd megbakólja.

Szoros volt a malom, addig hát mig őrne,

Levitte a két fej kendert a törőbe;

És mihelyt a zsilíp meg vala bocsátva:

Kezdődött a bakók nehéz puffogása.

Hanem a kenderen, egyet avvagy kettőt

Alig fordított Pál, hogy jaj-szóval eldőlt,

És midőn egy őrlős a földről felhuzta:

A jobb keze szörnyen össze vala zuzva.

Meglehet hogy megél, - mondák - s kiheveri,

De e kézzel anyját többé meg nem veri!

Igaz is! az orvos lemetszette vállig.

S élet-halál között vitték Pált hazáig.

Azután sokáig nyomta volt az ágyat,

Ápolgatásába minden bele-fáradt.

A fiak, mintha nem történt volna semmi,

Éppen nem látszottak a szivökre venni,

Csak egy el nem fáradt, - hanem éjjel-nappal

A beteg körűl volt szíves indulattal;

Az anya! akinél elfelejtve vagyon

Annyi méltatlanság, gúnynév és szidalom,

Kinek a csonka kéz láttán szive vérzett,

Mely kéztől szenvedett kínos vereséget.

Oh anyai hűség! anyai szeretet!

Amelynek nagyvoltát megmérni nem lehet!

E közben Pál lassan lábadozni kezdett,

De az orvosságtól amely gyógyit testet:

Nem mert könnyülést a tusakodó lélek,

Hányták, vetették azt sok visszás érzések,

Gyakran behunyt szemmel fekszik - de van ébren,

Forgatván ő dolgát fáradt elméjében:

Előtte áll gondos, szelíd felesége,

Mintha reá szemrehányó képpel nézne!

Helytelen fiai, megvert édes anyja,

Aki még mostan is híven ápolgatja.

Azután az Isten méltó büntetése,

Mikor rázuhant a bakó a kezére...

Ekkép eszébe jut, és vádolja minden,

S nincs ami lelkére vigasztalást hintsen!

És amint felgyógyul, - anyja halva fekszik...

Mintha élete csak azért nyult vón eddig,

Hogy felápolja az érdemetlen fiat,

Azután meghaljon a sok búbaj miatt.

Mindez Pált leverte, megrázta erősen,

Testben rongált, hitben félénk és erőtlen,

Nem vala támasza s lelkének istápja, -

Hát még, hát még ami később jött reája!

Elmúlik az idő, az öreg Pál még él,

De alábbvaló az utolsó cselédnél;

Nincsen becsülésben, de szitok, gyalázat

Éri aggott fején az őszült hajszálat,

A kegyetlen kölcsönt saját gyermekei

Visszafizetik most hét tetővel neki.

Ki roszat cselekszik, oly fát ültet, melynek

Ágai számára büntetést teremnek.

Történt egyszer, amint készen volt az ebéd:

Az öreg ember nyult a tálba legelébb,

De a kisebb fiu elrántá a tálat,

S megütvén a kezét, durván reá-támadt:

‘Várjon kend sorára! no...! ilyet ki látott,

Csak henyél s megfalná mégis a világot!

Mihaszna vén koldus! még az is köszönet,

Ha kenyérhajat kap ott az ajtó megett...!’

Ezt látván mivelni saját édes fiát:

Szegény vén emberrel felfordult a világ.

S végkép összebomlott meggyöngült elméje,

Fiának e szörnyű szavára, tettére.

Felkelt az asztaltól, - kirohant hirtelen...

S nem látta őt többé a háznál senki sem.

Más távol vidéken bolyongván szerteszét,

Koldulással ette halálig kenyerét.

Szomorú esetét ekkép elbeszélvén,

Kibékült, megnyugodt a halálnak révén,

S újra visszaesvén bús állapotjába,

Mintha akkor is még az utcákon járna,

A koldus-éneket végig mondá halkal,

S szétosztá fillérét azon nagy szavakkal:

Melyeket ha követ világ-életében,

Nyomorult életét nem végzi ekképen.

Hogy szép időt érj, amidőn már

Hajad mint az ezüst fehérlik;

Hogy tartsanak majd tiszteletben

A fiak s unokák mind végig;

Ne légyen ez feledve nálad:

Tiszteld atyádat és anyádat!