A FELKÖLT NEMESSÉGHEZ [2]

Mint majd midőn lángszárnyakon eljövend

A nagy Birónak cherubi angyala,

És kürtje harsány hangja a mély

Sírba leszáll hidegült porunkhoz:

Mindenfelé dob s tárogató riad.

Úgy tetszik, elhúnyt párducos őseink

Támadtanak fel hamvaikból

Véreiket fedező karokkal.

Toldúlva jőnek bajnoki népeink:

Erdély kegyetlen székelyi, a fene

Hajdúk az áldott térmezőkben

Megfeketült haragos kunokkal;

Az ütközet közt állni tudó, kemény

Horvátok és vad rácok erős hada

Táborba szállott, hogy kövesse

A magyarok rohanó lovagját.

Örvendj hazám: nézd, mennyi jeles sereg

Kész érted önként ontani életét.

Oh, bátran örvendj! mert megőrzik

Hantjaidat született vitézid.

Magyar nemes vér bére, jutalma vagy,

Vérző magyar kar tarta meg eddig is,

Csak hív szülöttid vérpatakja

Áradozand ezután is érted.

Nézd, mint buzognak szép deli ifjaid:

Mindannyi hérót s Marst mutató vitéz

Tüzelg szemökből; felkelend még

Báthory, s él Kinizsink ezekben!

Tud győzni e nép! Attila magva ez!

Ez dúlta Árpád hajdani harcain

A föld legelső tartományit,

S láncra füzé sok ezer vitézit.

E nép csatázott nagy Hunyadink alatt,

Mikor kevély Bécs tornya lerontatott,

S roppant Budának győzhetetlen

Ormai közt diadalmi kürt szólt.

Hát bölcs királynénk, Trézia! trónusod

Nem a magyar szív vívta ki Pálfyval?

Nem a magyar s Nádasdy kardja

Tette dicső koronád fejedre?

Hat nagy királyok fegyvere omla rád,

Tűzláng borítá Austria tájait,

S nem volt, ki terhed Herkulesként

Tartsa: egész birodalmad ingott.

S ím, mint midőn bús Aeolus éktelen

Barlangja torkát Kaukazus oldalin

Feltárja, s ádáz szélveszekkel

Fellegeket hasogatva pusztít:

Felkél az ébren szunnyadozó magyar,

S elszórja villámkardja eged ködét;

Megtörte, földhöz verte, mint egy

Bellerophon, hatagyú Chimaerád!

Menj most, vitéz faj! nézd, mikor a vadak

Királya felkél Júba vadonjain,

Szavára megréműl az erdő,

S futnak ezer vadak odvaikba!