A FÉNIKSZRŐL.

Sok boldog esztendőt megérvén

A vadon szép szabad vidékén:

Megunta a fénikszmadár

Az életet;

Megunta, mert megvénhedett.

Mint a kilőtt nyíl jára hajdan,

A fenn zugó vészben, viharban;

S miképen vad, sebes folyó

A csónakost,

Kis szellő is lecsapja most.

Ül fészke mellett száraz ágon,

Ha bírna sem lát merre szálljon;

Szemének a lomb árnya is

Nagy éjszaka:

Sohsem találna tán haza!

Két szárnya, mint két lángszivárvány,

Nem csillog már a nap sugárán;

A nap nem is csillámiért

Kedves neki:

Fagyos keblét melengeti.

Kemény fészkén virasztva ébren,

Tüzet lát egyszer a vak éjben...

Egy titkos ösztön szállja meg:

S erőtlenül...

De mégis a tűzhöz repűl.

S egy égő üszköt felragadván,

Fészkét meggyújtja véle a fán;

Fészkében a fénikszmadár

Menten megég,

Csupán kihűlő hamva még.

S a hamvat szél nem szórta széjjel,

De a jövő nap reggelével,

Belőle ifju szép madár

Támadva fel:

Megrázkodik s szárnyára kel.

Mint a kilőtt nyíl, bizton, bátran

Jár ismét a felhők honában;

Köszönti a földet, leget

S fényes napot,

Köszönti, mert - megifjodott.

Idegzetén az ifjusággal

Erő s bátorság habzik által,

S keresztűl villan biztosan

A fekete

Éjszakán is tekintete.

Két szárnya, mint két lángszivárvány,

Csillog megint a nap sugárán,

A fényes nap csillámiért

Kedves neki;

Nem agg keblét melengeti.

Megégett s gyász hamvába dőle;

De ifjan feltámadt belőle,

S tekintetén, elmúlván a

Sötét napok;

Ifjuság és öröm ragyog.