A FÉNYBOGÁRRÓL. [1]

Te nyáréj szeme!

Te élő smaragd!

Te földi csillag!

- Hol vetted magad?

Bájos leánya

Volt a kikeletnek;

Napsugár szőve

Fürtűl a főre;

Mit lomb takargat

Szüz teste harmat.

Szemének álmán:

Tündéri látvány

Játéki születnek.

Járása: gyöngéd

Szellők lebegése;

Mosolya: ifju

Rózsák feselése.

És megjön a nyár,

A nap süt, éget;

S a szép kikeletre

Hoz gyászos véget.

- Nem szól a csurgó

Halmok vidékin, -

Hervadt koszorúján

Nincs illat és szin.

Árván maradt a

Tavasz leánya;

S diszét buvában

Elveszti, lehányja.

Magát elrejtve

A rengetegbe,

Kietlen barlang

Homályán lappang,

S zuhatag mellett; -

De nem lel enyhet.

Nem védi cser, szil,

Mint a tüzes nyil:

A nap sugára

Lövelve reája.

Ő is beteg lesz,

S érezve végét:

Bejárja éjjel

A bérc vidéket,

És mig bucsúzik,

Bágyadt szemének

Könycseppje elhull...

- S a köny megéled...

Belőle kékes

Smaragdfény árad,

Életet adván

A fénybogárnak.

Te földi csillag,

Te nyáréj szeme!

Fénylő rövid élted

Könycseppből leve!