A FÉNYBOGÁRRÓL. [2]

Volt a derűs tavasznak egy

Bájos leánya régen,

Kit szült a hajnaltól, fehér-

Liljom nyiló ölében,

Hogy majd ha völgyen és tetőn

Lomb és virág elasznak:

Élné tovább rövid korát

Anyjának, a tavasznak.

Mi bájt csak adhatott az ég,

S a buja föld határa,

A bűbájos tekintetű

Szülő varázslatára:

Ajándokát, melyet nyere

A természet nevében,

Mind egyesíté a leány

Tündéri kellemében.

A naptól kért arany sugárt,

S adá fürtűl fejének,

Dalból szövé ajkit, szemét

Kékjéből tiszta égnek.

Jó illat volt lehellete,

Habjáték szűzi teste...

De nincs halandó képzelet,

Mely bájait lefesse!

Azonban a kalászos nyár

Megérkezvén hevével,

Halálra vált a szép tavasz

Ezernyi kellemével;

Reá hervadt virága hullt

Halotti szemfedélnek,

Elnémult völgyön és tetőn

Bánatjában az ének.

Az árva lány örömtelen

Járt széjjel a vidéken;

De nem talált vigasztalást

A földön és az égen.

Anyját nem adta vissza már

A föld kisült határa,

S rá gyilkolón lövele a

Nap égető sugára.

És homlokáról hervadón

Hullott alá füzére,

A hajnal harmatcsöpje sem

Szolgált enyhűletére.

S mely támadott, midőn a bús

Szülő végsőt lehellett,

Nem bírta felfrisíteni

A hűvös esti szellet.

Beteg, nagyon beteg leve,

S midőn érezte végét:

Bejárta még utószor a

Bérc és mező vidékét,

És a magános éjszakán

Amerre lépe, jára.

Fájdalmának köny-csepje hullt

A földnek pázsitára.

És meghalt egy bokor tövén;

De merre könnye hullott,

A barna éj vidékein

Száz kékes fényke gyúlott.

S mely szép szeméből folyt alá,

Szűz csepje a könyárnak

Adott imígyen életet

A tünde fénybogárnak.