A fenyők álma

A fellegek a fenyők álmai.

Az ágak között megrekednek.

Azután futásnak erednek,

Vagy halkan suhannak odább,

Mint foghatatlan, lenge holmi,

Testetlen, fátylas délibáb.

Az álmok sorsa: eloszolni.

Néha úgy szállnak, fehér csipkeként.

Hogy alig-alig fedik el a fényt.

Ezek a boldog álmok.

Aki ily álmot látott,

Annak a fának hálálkodni kell.

És hogyan hálálkodik a fenyő?

Hogy ezerszeres illatot lehel.

S néha jönnek gomolygón, nehezen,

Szurony sem szaggatja meg odafenn,

Csak néha üti át

Egy órjás dárdáját a fellegen.

Ezek a gonosz álmok.

Aki ily álmot látott,

Reccsenve jajdul, álmában kiált,

Lát fekete vért és piros halált.

De lassan elszáll jó és gonosz álom,

Valahol virrad már a láthatáron,

Oszlik a köd,

A pára már kevés.

Aranyderüvel messze valahol

A kék ég jő: az örök ébredés.