A filiszterekhez

Csak hagyjatok, ha nem szerettek,

Én úgyse tartok véletek!

Nem kértem tőletek tanácsot,

Nem mondtam én, hogy szenvedek.

Isten küldé e küzködést rám;

Imádság felsiró szavam.

A kit az Isten látogat meg,

Az nem lehet boldogtalan!

A vágyak mámorát, ez édes

Keservet ti nem érzitek.

Kétségimet hát mért közöljem

És álmimat tivéletek?...

Zokogva bár, de mégis érzem,

Boldog csak én vagyok magam!

Ki egy világot hord szivében,

Az nem lehet boldogtalan!

Mert lelkem’ soha el nem adtam,

S nem vettem példát rólatok;

Azért én a ti szemetekben

Czigányos és különcz vagyok.

Jó tudnom, hogy világotokban

Lelkem bitang és hontalan.

Ki hű marad az ídeálhoz,

Az nem lehet boldogtalan!

S mi minden válhatnék belőlem!

Hogy fölvihetném dolgomat,

Ha a jövőre volna gondom.

S szivemre venném sorsomat.

De jobb szabadnak lenni, bármily

Szegényen és magánosan.

Ki nem szorult az emberekre,

Az nem lehet boldogtalan!

Utálom a kufár világot,

Nem hajhászom nagyúr kegyét.

Ne gúnyoljátok hát kabátom’;

Hisz’ az tinéktek mit se vét.

Reményem, üdvöm, büszkeségem,

Egész lelkem dalomba’ van.

Kit homlokán csókolt a múzsa,

Az nem lehet boldogtalan.

Kik az én sorsommal törődnek,

Mind égi-légi szellemek.

Óh, szent gyönyör! óh, boldog élet!

Hogy én is szállhatok velek!

Egy szebb világ van ott; lakói

Jók s boldogok mindannyian.

Ki bízik tiszta szellemekben,

Az nem lehet boldogtalan!

Hagyjatok hát! Nem egy világból

Valók vagyunk mi, hagyjatok!

Angyal vagy ördög, nem tudom, de

A ti testvértek nem vagyok.

Közétek úgy se szállok én le:

Erőködéstek hasztalan.

Ha én is sorsotokra jutnék:

Akkor volnék boldogtalan!