A FÖLD ALATT

Fénytelen élet. Egyre többször

Fog el a dermedt hangulat,

Hogy tán nem is a földön élünk

Mi már, hanem a föld alatt.

Egy összedőlt, fekete tájon,

Melyet egyszer a vad idő

Iszonyú mélységekbe rázott,

S azóta egyre süllyedő.

Veszett katasztrófák suhognak,

Bús vizek, tornyos lángvihar,

S az ördög húz le kebelére

Lassú, kéjes karjaival.

Csúnya árnyak közt tétovázunk:

Arcuk fakó, ijedt, üres -

Emberek: csak a szemük izzik

S betegen egy kis fényt keres.

Mindegy, mit: nőstény testek hamvát,

Rőt aranyak lidérctüzét,

Ám szurkos, fortyogó sötétben

Loccsan a küzdők agya szét.

Egymás nyakába mart körömmel

- Ájult rabok, vak zsarnokok -

Fojtottan és árván lihegnek,

S a világ süllyed és zokog.

Csak olykor állunk meg riadtan,

Bús, idegesen felkapott

Fejjel, ha mégis észrevesszük

Váratlan a távol napot,

Mely égi-könnyen és közönnyel,

Kényes isteni fénymadár,

Mind ritkábban húz el fölöttünk,

S egyszer tán végleg tovaszáll.