A FÖLDHEZ

Szent kebeledből

Fesle ki hajdan

Az emberi nem,

S szent kebeledbe

Tér meg ismétlen

A napok szálltával,

Föld, hüv anyánk!

Mégis az ember

Téged elhagyván

Csillagokig fel

Vágyakozik,

S lebegő szárnnyal

Készül törni

Útat magának

A nap felé;

De visszahanyatlik

Küzdése közt,

S légi szeleknek

Játéka leszen,

Mint barna felhők

A sziklatetőn.

De te, szent anya,

Délceg gyermekedet

Várod öleddel,

És kebeledben

Nyugtatod őt,

Lenge füvekből

Szőve reája

Hűs fedelet.