A földön

Sosem vagyok én boldogabb,

mint hogyha egymagam

a fűbe rejtem arcomat,

s mélázok gondtalan.

S hallván a föld lehelletét,

hogy lázasan remeg:

megértem, mit tesz e beszéd,

ráhajtva keblemet.

(Törjön föl a rút, dőre gőg

a csillagokra bár,

hozzád jövünk utóbb-előbb

és elborít a sár.)

Én földanyám, én mindenem,

te szültél egykoron!

S viharszavad bús intelem:

te rengeted porom.

A föld keblére fekszem én,

a földre, jó közel.

Nézd, jó anyám, fiad, szegény

csüggedve átölel.