A FÖLDRENGÉS

(V. ö. Toldi szerelme, XII. ének. 25-27. versszak)

De ime! az ég föld hirtelen feltámad:

Az ég alkotmánya össze akar dőlni,

Majd a földet érik iszonyú felhői;

Nem szél fú... torony, ház reng belé s megszakad;

Nem eső esik, mert minden csöpp egy patak.

Egybefoly a dörgés; csattog szakadatlan,

Villámlástól az ég egy pokoli katlan,

Fellázad a tenger, messze, nagy mélyen be,

Nyomúl a szárazra, a folyókkal szembe.

Visszafut a folyam, vissza kútfejébe,

Rejtőzni akarván anyja kebelébe,

Vagy szélt vesz a síkon, hogy ne érjék utól,

Kergetve a tenger zúgó habjaitól.

Sehol sincs maradás. A hajósok népe

Hajótörést szenved a kikötő révbe’,

Testeik a parton szétszórva hevernek,

Hol jajgatva futkos férfi, asszony, gyermek.

Hullámzik a tenger, hullámzik a föld is,

Dagadni, sülyedni látjuk a mezőt is,

Szédül aki rálép. Ugy teszen, ugy látszik,

Mint mikor a gyermek jégen hajlókázik.

Recsegő házából a népség kiszalad.

Oltalmat keres a háborús ég alatt,

A városbeli fut a szabad mezőre,

Nehogy egész házsor a nyakába dőlne,

S a mezei ember fut a város felé,

Nehogy meghasadván a sik föld lenyelné,

Mert sok helyen a föld megreped és égő

Gyomrából, pokoli bűzt bocsát a kénkő.

Azt hinnék jelen van az itélet napja,

Rettegés a szivek bensőit elfogja,

Szánja bánja bűnét az istentelen is,

Megbocsát egymásnak halálos ellen is.