A FÖLTÁMADÁS SZOMORÚSÁGA

Piros, nagy köd-tályogok közül

Sunyított rám a csalfa Nap,

Midőn így szólék:

Kelj föl és légy szabad.

Tán Budapesten, talán máshol.

Alig emlékszek valamire

A néhai világból,

De szomoruan föltámadtam.

Sírom sziklái szétgurultak,

Füstölt a Golgotha s kiléptem

Föltámadottan, tétován

Mély Sárkány-sírjából a Multnak

S mint akinek kevés a vére,

Elindultam új apostolok

Keresésére.

Vihar s üvöltő Tátra-erdők

Voltak az én Tamásaim,

Kik sebeimnek nyílásain

Ujjaikat mártván benyúltak.

Ködök szálltanak

S ködökön át

Megromoltan és feledőn

Hagytam el a Multat.

És megint szólék: én nem tudom,

Ki vagyok, éltem-e, élek?

Valakinek neve vagyok

Vagy örököse egy halott

Szomoru nevének?

Lázamat az est, postámat

A posta,

Mintha régen-régen hozná,

Úgy hozza.

De jött a reggel, fázva rémlett

És én nem tudtam, micsoda

Emlékek

Tarlójáról jött ez a reggel?

És sebeimet tapogattam,

Fájtak, égtek förtelmesen,

De mikor kaptam, hogyha kaptam?

Hol jártam én,

Hát éltem már én?

Ki sírhat most tán énmiattam,

Ki vagyok és merre megyek?

Aztán bolyongtam: tót zsoltárok

Harsogtak a fenyvesekben.

Micsoda zsoltárt is tudtam én

Kedvesebben

Valamikor?

Csak hallgatok,

Mert már mindent elfeledtem.

Hallom, hogy távolból érkeznek

Ide mások.

De hol a Távol, hol a Közel

S hol vannak köztük

Állomások?

És mintha sohse jöttem volna

S csak itt vagyok:

Szemek, levelek, táviratok,

Nem tudom, miért keresnek.

Én nem tudom, miért néznek rám

Kutató arcok?

Arcomon nincsen régi írás

S a régi harcok

Nagy legendája elmosódott

Vén arcomon, vén fejemen.

Olyan vagyok,

Mint rosszul kezdett

És meg se kezdett szerelem.

Szőke leány, szent, ifju cédrus

Büszkélkedik fényes napon

Néha előttem

S fogcsikorgatva, hallgatagon

Rohanok messze tőle én.

Emlékezek, vagy csak fájok?

Ha élnék, ha szeretne,

Ha volnék. Gondolkozom:

Lyányom lehetne.

S amott egy-két virágos hajú

Asszonyra nézek álmélkodva,

Óh, mintha egyszer bolondja

Lettem volna fiatalnak,

Ilyennek, párnak,

Idegenek és kire várnak?

Beszélnek hozzám,

Cirógatnak kandi szemekkel

S úgy érzem, hogy hátam mögött

Áll egy idegen, másik ember,

Hozzá beszélnek.

Valami úgy fog, mint rabot,

Mint alvajárót a tetőn,

Kit én is nézek reszketőn,

Mint furcsa távolit.

S amit én mondok, oly hüvös,

Mint jégbarlangba orditón

Besivító vihar-szavak.

Valahol hóban elakadt,

Valami messze hómezőn

Az én régi valóm.

És csitt, amott tenger vonít

Régi fájást,

Irgalmatlant és távolit.

De ez a tenger fenyves erdő.

Igen: tengerek, városok,

Asszonyok, vágyak föllebegnek

S rajtuk Páris a korona.

Ragyogóbbak, szebbek,

Mint a legforróbb látomások.

Volt-e hozzájuk közöm egykor,

Vagy ezt mind mások

Ölelték és csodálták?

Óh, jaj annak, aki feltámad

S nem érzi önnön-életét,

Beszédje kongó báb-beszéd

S báb-színpad bábja ő maga,

Kérdés, kisértés és titok.

Én azt várom: valaki majd

Hívni fog

S édes, meleg szájjal

Súgja meg majd, hogy ki vagyok.

Itt tó van a Tátra ölén,

Csillogó, tiszta, vad,

Keresem benne a századokat,

Az életemet,

A sírtáró dalokat.

Keresem magam közelségét,

A szállaló Időt

S a tükröt, a varázsosat,

A megismertetőt.

És megáll az Élet

És tudom, hogy most már semmi sincs,

Senki sem él

És semmi sem igaz.

Keshedt, vén arc vigyorg a tóból

És nem tudom: ki az?

Föltámadtam, jaj, föltámadtam.