A föltámadott [1]

Negyven napig még a földön maradt.

Járt-kelt a zöldben, megfürdött a fényben,

Szívében érezé a szent tavaszt.

A gyermekek közt játszott és mesélt,

Virágát derűs homlokára fonta,

Ujjongva mondta: Ó élet, te szép!

Negyven napig még a földön maradt.

Ragyogó lelke távol ködbe látta

A koponyák hegyét, az árnyakat.

Egy orgonavirágos hajnaltájon

Oly könnyű lőn a teste, mint a fény

S elszállt némán a mennybe, mint egy álom.