A föltámadott [2]

Latrok között, a gyászos, csonka péntek,

Hasadt kárpitja a mogorva égnek,

Az ecet és epe, a szörnyű lándzsa

Már messze, régen elmaradt utána.

Kín és halál csak kusza, kurta álom

És élni, élni jó e szép világon.

Mögötte áldott harminchárom éve,

Előtte: az öröm mély messzesége.

És negyven napra, hogy az égbe tartott,

Úgy hívták, vonták még a földi partok.

Oly idegenül tündökölt a menny még

S oly szédítőnek tűnt a végtelenség.

Folyton lenézett, búcsút mondva halkan

És fájó szívvel szállt a szűz magasban.

S a ragyogó azúron át a lelke

A Genezáret kékségét kereste.