A föltámadt Lázár

Uram, bocsásd meg, hogyha vétkezem,

De ez az élet nem kell már nekem.

Elhagytam egyszer és jó volt igen

Aludni sírom áldott méhiben.

Hallgattam, hogy a fű nő zajtalan,

Ó, a síroknak mély nyugalma van.

Már vártam, hogy virág meg rög leszek,

Mikor e zajba visszavitt kezed.

Úgy bánt e fény az örök fény után

S az ember, aki bámul rám bután.

A sok kiáltó és sok törtető,

Ki mind hiszi, hogy úr és isten ő.

A férgek lenn mind csöndesek nagyon,

Pedig övék ott ország, hatalom.

Engedd, hogy szépen visszatérjek én

S tovább pihenjek békém éjjelén.

Ki áment mondott, az mit kezdjen itt,

Uram, bocsáss meg, engedj el megint!