A FOLYAM.

Messze vad bércből eredvén:

Erővel tágíta medrén,

Szirteket tört a folyam;

S nőve egy két rokon ággal:

Most nagy téreket szeg által,

Zaj, robaj közt hangosan.

Bor-, kenyérben gazdag a part

S népén kivül még sokat tart,

Ki idegen s éhező,

Kövér tulkot és tüzes mént

Ezerenként, seregenként

Nevel a rét, a mező.

A mélyben szerencse várna

A merész és bölcs buvárra,

Ki leszállni volna kész;

Igy, porondban és iszapban

Keresetlen, felhozatlan

Arany-szem s por oda vész.

Vihar, villám század óta

Sok sziklát hányt a folyóba,

S az keblét megülte lenn;

Törné... vinné... árja mosná...

Örvényessé, rohamossá

Teszi ez a küzdelem.

Ha felgerjed bősz haragja:

Vakon tépi és szakasztja

Önmagára partjait;

S színig töltve árka öblét,

A lapályra ront s ömöl szét

Tág résen, mit árja nyit.

Majd megtér s foly régi fektén,

Erőt, mélységet jelentvén

A hatalmas viz-gomoly:

Gátat, töltést elsodorna,

Nem szabályozná csatorna:

Ne amarra, erre folyj!

Olyan, mint a puszta méne,

Még nyereg nincs erre téve,

Sem szájába vetve fék. -

Mért tolna arra gálya?

Vad örvényi és dagálya

Menten elsülyesztenék.

Ott is, hol fenékre látni,

S alig tetszik folydogálni

Oly nyugalmas, oly csekély:

Nehéz általmenni rajta

Érezé, ki néki hajta:

Meggázolni mily veszély!

Mit álltok a part fövényén

- Árt, apályt szemügyre vévén -

Gond-ütötten, komolyan?

...Ilyen volt és ilyen is lesz:

Gyors, dagályos, mélyén szirtes

Mindörökké e folyam.