A GÁLYARAB FOHÁSZA.

Ég s föld erős Ura, látom hatalmadat!

Midőn zug a vihar, melyet fuvalla szád,

A tenger forr, üvölt, - a hab heggyé dagad,

És martaléka lész a védtelen naszád.

Mig a szem elvakúl, a szív-ütés megáll,

Villámos fellegek gyors csattanásinál.

Látom haragodat. - Látom jó kedvedet,

A békén mosolygó reggelnek idején;

A part virít, mosolyg, - zöld lombja integet,

Fény s nyúgalom van a bősz háborgás helyén;

De a csend gyönyöre, a vész rémségei

Lelkemet csak alig birják érinteni.

Oh mert én rab vagyok, - megláncolt gályarab,

Éltem, vérem s erőm a más tulajdona;

Bírám a porkoláb, törvényt korbácsa szab,

Mit, hogy serény, hálás és hű legyek, fona.

És ő csudálkozik s felbőszül ellenem,

Hogy szépnek, boldognak nem vallom életem.

Tűrök sokat, nagyot, - és tűrnek társaim, -

Vérzünk, de hallgatunk, - sulyos, de evezünk;

Ha vad vihar forgat habok torlásain,

S nyög a tanácstalan réműlet: elveszünk!

Ha örvény és halál tátongnak fel vadúl:

A gyarló nép s hajó általunk szabadúl.

Mi küzdünk, hatolunk nagy messze partokig.

A bálványért, melyet a szív kincsnek nevez;

És sűlyedésig a hajó megrakodik...

Dőzsölni el, haza! rab, most evezz, evezz!

S mig a merény dicse, a kéj, a kincs övék:

Guny és sovány falat azé, ki küzködék.

Mindez gyötrő s nehéz; - mégsem fohászkodom

Könnyítésért hozzád, létünk erős Ura!

Hogy tunyán meg birjak nyugodni sorsomon,

S könnyen lépjek vele öngyilkos alkura.

Inkább legyen keblem tenger, mely forr, zajog,

Tartsák ébren, lázban örvények s viharok.

Old fel, ha már elég s bölcs célod engedi;

Ha nem: gyötrelmitől rabságom meg ne foszd,

Lelkem marcongja kín, testem lánc kezdje ki,

Mert jaj nekem, mihelyt megszokom a gonoszt!

Mig rab vagyok; legyek rab, de rab igazán,

Tessék a szó, ha szid, és boszantson, ha szán. -

Oh Uram, hívlak a viharban titkosan!

Téged keres forró ajkimról a fohász;

Roskadnak térdeim, reám hullám zuhan;

De nem csügged szivem, hitem nem tétováz.

Mig az itéletre eljösz hát Istenem:

Csak azt, hogy rab vagyok, ne hadd felejtenem!