A garabonciás

Olyan a nap, mint jó cirogatás

és friss léptekkel rovom az utat,

én: esőthozó garabonciás.

Amerre jártam, mindig beborult,

az ég ívéről lehullt a jövő,

s a bokrok között zokogott a mult.

Most itt járok és kacag a nap mégis.

Úgy, de úgy meg tud ma örvendeztetni

ez a nagy-nyugodt, boldog csakazértis.

Szinte hallik, hogy elszáll, ami bus,

s virágkoszorús asszony ül elébem:

kalászt érlelő örök Július.

Ma nincs a szélben semmi szétduló,

még a szívem se fogja el a bánat:

ez itt boldog hely, szép kiránduló.

Olyan jó volna egyszer valahára,

ha utolsó kép ez lenne szememben

és felírnám a vén világ falára:

Legyen, maradjon énrólam is emlék.

Itt jártam: Anno, 1926. július 21. –

... S észrevétlenül, lassan továbbmennék.