A GAZDAG.

Volt egyszer egy dúsgazdag ember,

Ki, hogy nem voltak gyermeki,

Elvégezé vala magában

Rokonit felsegíteni.

Ő egyedűl áll a világon...

Azok hadd boldoguljanak!

S roppant kincsét köztök felosztván:

Örűltek az atyafiak.

S a jóltevőt, öreg korára

Magához hívja mindenik;

Irják, kik tőle messze laknak,

Hogy híven gondját viselik.

De az öreg a meghivásnak

Sok számos évig ellenáll;

Elindul végre s bekopogtat

A legelső atyafinál.

Nem ösmerték meg. Ő belépett

A házhoz útas képiben,

Ki szállást kér egy éjszakára.

S tovább megyen ha megpihen.

Mert terve az volt: széjjel-nézni

A rokonok között elébb:

Hogy hol leend legjobb leélni

Még hátra lévő idejét?

Nagy fényüzés volt a családban,

Éjjel-nappal zajgott a ház;

Nem látott olyat, aki fárad,

Csak olyan aki lakomáz;

S gondolja búsan: nem sokára

Itt sírva kérnek kenyeret!

Szükség kiséri a pazarlást...

S vevén botját, utnak ered.

Elért a második rokonhoz,

S házi békét nem lele ott;

Szüle, hitves, testvér egymással

Ellenkedett, civakodott.

De fel is volt fordulva minden...

S ő már korán utban vagyon,

Jaj az egyet-nem-értő háznak,

Mert Istenáldás nincs azon!

A harmadik rokon fukar volt;

Zárt ajtók s vas-rácsok megett,

Panasszal lévén szája telve:

Rongyoskodott, szegénykedett.

Szállást nem adhat! (Félti kincsét,

Tolvajcsiny, rablás gyakori!)

S mond a vándor: maradj magadnak,

Földnek gyász terhe, zsugori!

Közelgetvén a negyedikhez:

Szigorú arca felderűl, -

Rend, tisztaság, jólét köszönti

A lak felől, már messzirűl.

Nagy gazdagság, kincs nincs a házban,

De van éltető szeretet,

Van hűség, béke, - s megbecsűlik

A szüléket, a véneket.

A vándort szívesen fogadják.

Ki felfedezvén önmagát:

Örömkönyet sír érkezésén

A rég váró kedves család,

Melynek vidám, boldog körében

Éldegélvén sok ideig:

Az öreg éltének utólja

Szép csendességben letelik.