A GETHSZEMÁNI KERTBEN

By Jenő Komjáthy

Nyugodt a lelkem, mint a tenger

Szélcsöndes nyári éj felén,

Egy árva hullám fodra sem ver

Vizének mélyiből felém,

Kitörni fél, kitörni nem mer,

Mi zajlik átkos belsején.

Mosolygok, és a kín húsomba vág...

Ó, drága béke, véres olajág!

Ó, ez az éj, a sír nyugalma,

Mely szörnyeket rejt méhiben!

A békeangyal diadalma,

Ki harcok vérterén pihen.

A síri szellemek hatalma

Leigáz engem íziben.

Mosolygok, bárha lelkem ködbe lát...

Az éj ködében nyílik egy virág.

Ó, ez az éj, a sír virága,

Mely örömek hantján terem,

Gyönyörü bár, halál az ára,

Belépti díjad, cinterem!

A sírveremre hajlik ága,

Gyökere málló holttetem,

És gyökerén enyészet férge rág...

Az én virágom gyászos éjvirág.

Nyugodt a lelkem, bárha boldog

Tudom, hogy nem lesz soha már;

Kínt, szenvedést mosolygva hordok,

De hajh, a szív, szivem kopár!

Imádkozom és elborongok:

Bár múlnék tőlem e pohár!

Lábom siralmak örvényébe hág,

És elsötétül az egész világ.

Irtózat űz s a mélybe omlok,

Keresni téged, ó, halál!

Föltartja testem sziklahomlok:

“Mily kór, beh kishitű valál!”

Döngik a durva sziklacsontok, -

“Föl, föl Terád még munka vár!”

S lelkem a mennybe küldi sóhaját:

Támadj fel újra, ragyogó világ!