A Göncöl szekerén

Derült az este, csendes, csillagos.

Túl minden szenvedélyen, lázon,

Én a Göncölszekerén kocsikázom,

Ott, ahol ember embert nem tapos.

A derekaljam: széna, illatos,

A Göncölszekér szénával tele,

Kaszáltak már az égi réteken,

S lelkemnek sohse volt ily fekhelye.

Hanyattfekszem s az ürbe bámulok,

Friss széna, illatos: a derekaljam,

A pici földtől be messze szakadtam!

Köztem, s közte ezer csillag-távol.

És mily csend van itt, milyen hallgatás!

Nincs berregés, nincs ostorpattogás,

A Göncölszekér csak úgy megy - magától...

A Göncölszekér biztosan halad,

Rúdja nem törik, fékje nem szakad,

El nem ragadja semmi;

Ó jó itt fenn az örök bolt alatt,

Az örök szénás-szekeren pihenni.

Lenn hagytam mindent, mindent, ami fájt,

Kelnek szívemben új melódiák,

A végtelenség árja szinte fölvet...

S mégis jó volna fejem alá tenni

Egy kis maroknyi édes anyaföldet.