A gondolkodó

Boldog szobor, te bronz vagy és öröklét,

Némán borongsz e dúlt világ felett.

Nem érzed a kor súlyát, szörnyű dölyfét

És hogy halottak már az istenek.

Gondolkodók, bús társaid a földön

Ma sírva állnak egy nagy sír előtt

És eltévedt bárányok, tiszta költők

Riadva járják a nagy vérmezőt.

Gondolkodó, mi forrna ércfejedben,

Ha szíved érző volna, mint övék,

És látnád, hogy a világ mily sötét?

Komor szobor, e bomlott végtelenben

Az öröm már csak antik remekek

Hideg, szűz márvány ajkain remeg.