A gyászmenet jő

A gyászmenet jő, s a sötét uton

halvány ajakkal vészkürtjét fuvom.

Könny önti el vonagló képemet,

az őstalányok titka rámmered.

Kérek vigaszt, reményt állhatlanul,

s siró szavam az éjszakába fúl.

Ó társaim, tekintsetek ide!

Így távozunk majd mind a semmibe.

Ez az a seb, amelyre nincsen ír se,

ím ez az út, melytől remegve féltünk,

ezért diszítgetjük fel röpke éltünk,

hogy végre e kudarc megsemmisítse.

Egy szürke honba tér a föld fia:

nézzétek - ez a nagy tragédia,

a legsötétebb, a mindennapos,

a szürke életnek komédiája -

tekintsetek kacagva, sírva rája!

Ottan halad már a hűlt föld-lakós.

A tagja, arca, mint mienk: olyan,

de pang erébe már a vérfolyam,

amely zengette ajkát s élteté őt...

Boruljatok a föld porába, élők!

A lég remeg a zúgó harsonától,

szemedbe lobban az éjszínü fátyol,

s te gondtalan jársz-kelsz, s alig vigyázva

nézesz fel a csillámló, cifra gyászra...

Jön a menet, s nem sejted mégse, mégse,

hogy ez királyodnak megérkezése!!

Riadjatok fel hát, ti hűs kövek,

ébredj valóra, esztelen tömeg,

mely a kezeddel ennen-sírod ásod,

és mégsem érzed gyászos elmulásod.

Le, térdre, férgek, - mert jön az Enyészet,

ott leng elől győzelmi lobogója,

egy síri csontfő váza int le róla,

s őnéki harsonáz gyászos zenétek.

Ott jön virágos diadalszekéren

az elmulás cézárja vad-kevélyen.

Nehéz fogatján pöffeszkedve pompáz,

s rátok vigyorg a tömpe orru csontváz.

Halálra-ítéltek, bús emberek,

hajoljatok le és ébredjetek!

Láncot - s zúzzátok főtöket vele,

aranyhaját mindenki tépje le,

és győzzön a vezeklő gondolat,

szőrkámzsa tépje lomhaságtokat,

sirjátok vérré büszke szemgolyótok,

fulladva törjön ki az elfogódott,

karmolja rongyossá virágos arcát

a gyáva gazság, s sírjon az igazság.

Verjétek melletek s zokogjatok

szegény helóták... Jő az uratok!