A gyávaság szonettje

Nincs engedelmességem, nincs parancsom. Egyként eldobtam már a kéjt s a kínt. Órákig is el­bámulom, amint sugár szikrázik át egy tiszta kancsón.

A fán rekedten rikkant fel a páva, a nap melenget és a föld forog. Áldott, kiben nem fáj a tört horog s a küldetésben néha-néha gyáva.

Szívem e békés lustaságban oly dús!

A gazdag úton szembe jön velem vasakkal verten egy csapatnyi koldus s amíg a parkon át lassan halad ki, a módot kutatom és nem lelem: mint tudnám őket végre megtagadni?