A GYEREKSZEMŰ ÉLET-TAVON

Eveztem én az élet kék taván.

(Remegtem éles alkonyatkor egyszer,

Mivelhogy nincsen semmi kabbalám

S de furcsa állat a magános ember,

Szeretne látni büszke partokat

S kilépni egyre soha-soha nem mer,

Csak messziről tár kapzsi karokat.)

A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet

(Avar királyfi volt a gondolat):

Pihen alattam a tajtékos élet,

Egy vén öreg a parton gödröt ás:

(Gyerekszem volt, de mélye feketéllett.)

Riassza fel hát könnytelen csapás!

Az ingó lécen bátoran megálltam

S elém bukkant a vízi-óriás.

Ajkát tartotta. Remegett az állam:

Ha csókolom, a vérem nem hevül.

(A partok égtek rőtszakállú lángban.)

Aztán eltünt, otthagyva egyedül.

S én még sokáig megkövülve vártam

S úgy vert valami itt bennem, belül.