A GYERMEK ÉS SZIVÁRVÁNY

Sirt az ég egyik szemével,

A másikkal nevetett;

Páros ívű szép szivárvány

Koszorúzta keletet:

Szép szivárványt, barna felhőn,

Nézte ábrándos fiú,

Egy sovárgó méla gyermek,

Kékszemű, de szöghajú.

„Be gyönyörű híd az ottan!

Égi híd az” gondolá,

„Óh, talán ott járnak épen

Az angyalok fel s alá!

Mint szeretnék odamenni!

Bizony el is szaladok,

Jó fiút hogy bántanának

Azok a jó angyalok!

Messze sincs az; lám csak ott van

A közel erdő megett,

Még ma estig rajta könnyen

Megjárhatnám az eget.

Istenem, mily szép is lehet

Ám belülről az az ég!

Istenem, ha én egy kissé

Oda bepillanthatnék!”

Szólt, eredve gyors futásnak,

És legottan messze jár;

Édes anyja híná vissza,

De szavát nem hallja már.

Útfelen száz kis virág int:

„Ülj le közénk, szép gyerek!”

Száz madár mond: „dallok egyet!”

De ő nem hallgatja meg.

Síkos a föld és alóla

Ki-kicsuszamlik az ut,

Tüske rántja meg ruháit

Hogy „megálljon! hova fut?”

Majd elébevág s keresztül-

Fekszi ösvenyét az ér,

Mely, ha egyszer átgázolta,

Ellenkedve visszatér.

De az értől nem ijed meg,

Nem hátrálja síkos ut,

Szóba sem áll vad tövissel:

Egyre gázol, egyre fut.

Sem gyönyörre, sem veszélyre

Nem tekintvén láb alatt,

Szép szivárványt a magasban

Nézi, nézi, és halad.

Kérdi tőle útas ember,

Egy öreg szántóvető:

Hova oly lélekszakadva?

És mivégre siet ő?

„Jaj” felel, de gyors futtában

A kérdőre sem tekint,

„Ama hídhoz kell sietnem,

Vissza is jőnöm megint!”

„Balga gyermek, hol van a híd?

Hová futsz ily esztelen?

Szivárvány az: vége nyugszik

Messzi, messzi tengeren:

S a megürült fellegekbe

Szí fel onnan új vizet...

De hiszen fuss, ha tapasztalt

Ősz fejemnek nem hiszed.”

„Ám legyen híd, ám szivárvány,

Oda már én elmegyek,”

Szólt a fiú, „hogy felőle

Épen bizonyos legyek.”

És az erdő bokros útján

Bekanyarul egymaga,

Hol feketén leskelődik

Már felé az éjszaka.

Ott sohajnak, ott kacajnak

Múló hangját hallani,

Ott fejéről fövegét is

Le-lekapja valami:

Ott fehéren a sürűből

Rá-rábukkan egy fatő:

De galyak közt a szivárvány

Int feléje, s halad ő.

Szembe jőnek búcsujárók,

Szinte kérdik és felel.

„Kis bohó, mi haszna fáradsz?

Oda nem jut ember el...

Mi lehet az a szivárvány?

Van felőle sok mese:

De közelről (ennyiünk közt!)

Még nem látta senki se.”

Nem elég ez a fiúnak:

„De én látni akarom!”

Szóla és tör fel a hegynek

Út nélkűli avaron.

Kő hasítja gyenge lábát,

Szirten át esik-bukik;

Haj! s alélva roskad össze

Midőn feljut a fokig.

Ott is, amint összerogyva

Tehetetlen feküvék,

Epedő nagy kék szemével

A szivárványt nézte még;

A szivárványt, amely szinte

Fogyni látszott, sínleni -

És mind jobban, és mind jobban

Elsápadtak színei.

„Szép arany híd, szép szivárvány,

Én szerelmem, bármi vagy, -”

Esdekelt ő tárt karokkal,

„Óh ne hagyj el, - óh maradj!

És ha égbe nem mehettem

Rajtad, mint az angyalok,

Várakozz’, hadd nézzelek még!

Várakozz’, mig elhalok!”

Hallja ezt egy agg remete

S a fiú előtt megáll,

Háta görnyed ősz hajától,

Reng a mellén hó szakáll:

„Ily korán a sírba mért vágysz?”

Feddi nyájasan a bölcs -

„Hamar volna még lehullnod,

Mint a meg nem ért gyümölcs.

Vágyaid elérhetetlen

Tartományba vonzanak;

Az, mi után futsz epedve,

Csalfa, tünde fényalak,

Egy sugár a nap szeméből...

Büszke diadalmosoly,

Mely a sirvafutó felhőn

Megtörik, - de nincs sehol!”

Így az agg bölcs - még tovább is

Fejtegetvén szavait -

S felnyitá a nagy természet

Titkos zárú ajtait.

A fiút meg ápolóan

Vette gondjai alá,

És midőn a hajnal ébredt

Szüleinek vissz’ adá. -

Gyakran láta még azontúl

Szép szivárványt a fiú,

De, ha nézte, sírva fakadt

S lőn kedélye szomorú:

„Hogy üres kép, játszi súgár,

Mit olyankor szeme lát,

Nem híd, amely összekötné

Földdel a menny kapuját!”