A gyermek mostanában nyugtalan

Kit lelkem mélyében elrejtve hordok

A gyermek mostanában nyugtalan, -

A gyermek, kit csak én tudok magam,

Haragszik.

Sír és liheg - dobban szivembe’ szíve,

Arcáról eltünt a szelíd mosoly -

Ráncolja rám nagy homlokát és oly

Mogorva.

Én járok és csinálom, ami dolgom

És mondom jóestét és jónapot

És merre megy? És ön mennyit kapott

Belőle?

Ahol a villamos megáll, én is megállok

A kémények közül kinéz a Hold

Alatta állok én s a szürke bolt

Fölötte.

Kinéz a hold. És vár. Én visszanézek,

A tekintete egyre tétovább; -

Már nedves és felhős - nem megy tovább,

Kicsordul...

A fordulónál pénzt veszek elő,

A szél hajambakap, mint könnyü kéz, -

Megfordul és szájtátva visszanéz:

Hát nem jössz?

A sziklaszirtre némán tűz a nap

És nincs, aki belőle bort ereszt -

Csúcsán mohos, penészes kőkereszt -

Tovább mék.

Este az ajtóban kulcsom csikordul,

Ádámcsutkám jár fel s alá - eszem.

Csók nélkül is elalszom csendesen

Az ágyban.

De kit lelkem méhében rejtve hordok

A gyermek ébren van, nem alszik el

És felriad és rugdal és szökell, -

Nem érti.

Felül, körülnéz a sötét szobában

Arcomra hajlik, nagy szemet mereszt,

Aztán legörbül a szája: - hát mi ez?

Őrült vagy?