A GYÖTRŐDŐ [1]

Hajt keservem, hajt az ínség,

Hegyről völgyre tévedek,

Dúl belűl a nyugtalanság,

És kivűl a vad szelek.

„Haj! hová mégy” így kiált föl

Bennem egy bús gondolat:

„Hasztalan jársz: nem találhatsz

Életedben jó utat,

Nem találod a valóság

Száraz útján kincsedet

Melyet hímezett öléből

Véled a remény szedet.”

Hah! miként dúl ez szivemben,

Mint emészt ez engemet!

Bennem ez minden kivántat

És vidúlást eltemet.

Itt bolyongok elborúlva

Egy kopár domb tetején,

Itt, hol a fű mind kisült már

E terült sír fenekén.

Vad dühével és zajával

Nem riaszt a fergeteg;

Zápor omlik, csapkod, és már

Szinte mindenem remeg;

Én bolyongok: a levelkék

Hullnak, a cserág suhog,

Vagy tövétől elszakadván

A derékfa csikorog.

Én csak andalgok. - Ha ismét

Eljövend az ősz dere,

S fonnyadozva földbe száll a

Nyári tájak kelleme;

Oh talán széthordja addig

A futó szél poromat,

És magam sem, más sem érzi

Olthatatlan kínomat.