A GYŐZEDELMESKEDŐ MAGYAR SEREGHEZ TÖRÖK HÁBORÚKOR 1789

Nemes Hazámnak drága Vitézeit

Éneklem e kőoszlop alatt, kiket

Már régen Éjszak, Dél, Enyészet,

S napkelet emleget, és csudálva

Magasztal. Oh nagy Bajnokok! Oh magyar

Bellóna bátor magzati! Ázsiát

Megrázta, s dőlő félbe hozta

Győzni tanúlt karotok. Dagályos

Vadsága retteg már, s menedékhelyet

Alig találhat puszta vidékein,

Amerre csak hallhatja zörgő

Fegyveretek ropogó csapásait.

Ti, mint midőn a mennykövek a setét

Felhők öléből hullanak, és halált

Szórnak magokból szerteszéjjel:

Olly bizonyos sebeket csináltok.

A zordon Éjszak fergeteges szele

Mikor megindúl, s a hegyek oldalán

Álló mohos tölgyfákra csapván

Dönt, tör ezer meg ezer csikorgás.

Közt: képe, győző Bajnokaink erős

Szíveknek. Oh nagy Zrínyiek: oh dücső

Nádasdiak! bátor Kemények!

Hunyadiak! Turiak! borostyán

Ágakkal ékes régi Vitézeink!

Ama dücsősség szent palotáiból,

Tekíntsetek vídám szemekkel

Mostani hív onokáitokra.

Tekíntsetek! kik boldog Atyáitok,

S a tí kiterjedt híreteket jeles

Tettikkel újítják s tetézik;

Többre nem is mehet a vitézség.

S te, elfelejtvén mostoha sorsodat,

Töröld le bánat könnyeidet, Haza!

S egész dücsőségedre nézvén,

Gyermekeidnek örűlve tapsolj.

Nézd győzhetetlen Vécseidet! kevés

Sereggel a tenger törököt miként

Gátolja! míglen visszanyomja

Ránk siető veszedelmes árját.

Így táborunknak, melly kifogyott vala

Önnön magából, lelket adott megént.

Meddig dicsekszik büszkeséged,

Róma! Horátius érdemével?

Ott Fábri, úgy jő, mint amaz égi nyíl,

Amellynek ellent nem lehet állani;

Amerre csap, bús harsogással

Dől vadon erdeje Moldavának!

Nézd, nézd bajúszos székelyivel Nemest

A vér piarcán annyi pogány között!

Ah, sokszor elbúsúlt vitézek,

Mennyi jutalmakat érdemeltek!

Mi harsog úgy Foksán mezein? csudáld,

Te nagy neveknek férge, Irígy! csudáld:

Mint védi Mészáros hazáját,

Láthatod e szomorú vidéken.

Ki fogja méltán festeni, vagy minő

Táblára kell felvágni böcsös nevét

Örökre képírónak? Oh csak

Ő maga tudja magát leírni!

Látom, vezérek fénye, Karajczai!

Mint űzi villám fegyvered a komor

Éjt táborunkról: látom, oszlik

A magyar égre borúlt setétség.

De, mind nevenként títeket, oh Hazánk

Díszére termett férjfiak! énekem

Hogyhogy magasztalhat, kik által

Megtöretett az agyas pogányság?

Mint kell tövisről rózsa virágokat

Szaggatni, példás tetteitek, tanuk.

Elég! Török zajt hallok! újra

Rajta tehát koszorús Vitézek!