A GYÜLEKEZETBEN.

Cseng, zúg még a harangok öble,

A hang, távol, széthömpölyögve;

S mint szarvas a szép, hűs forrásra:

Siet a nép a szent tornácba.

Betölti a pitvart, a házat,

Az arcokon hit és alázat...

S a szívre, melynek mélye zajlék,

Csendet, békét lehelt a hajlék.

Ül ifju, vén s hallgatva szót vár...

Majd fölzeng a királyi zsoltár;

A nép együtt van, együtt érez,

Szólván az ég s föld istenéhez;

Fejét mélyen kezébe hajtva:

Imában olvad szíve, ajka,

Az Úr előtt lelkét kitölti,

S megtisztul, szentül ami földi.

»Örök felség! hozzád kiáltunk,

Lakozzék szent országod nálunk!

Amely lényed képmása, része:

Szentelj s áldj meg lelkünkre nézve!

A földi jót se vond meg tőlünk

Az életen, mit itt letöltünk.

S add, hogy legyen hegy, völgy s barázda

Bőv áldással megkoronázva!

Vessződ ha sujt, karod ha dorgál:

Tisztuljunk a tűzben s nyomornál;

Békén hordjunk csapást, keresztet,

Ha istennek ránk adni tetszett;

Uram, fogjad kezünk! s mi bátran

Állunk setétben, roppanásban...

Hegyek ha a tengerbe dőlnek,

S ingása lész az égnek, földnek!

Gyengét ne hagyj akadni tőrbe;

Nézz a méltatlan szenvedőre!

A bujdosót hordozzad és védd

Röviditsd a jajoknak évét!

Kik rég várnak sohajtva, könnyel:

Szegény kórok ágyához menj el!

Szabadulást vigy a raboknak,

S a halállal kik tusakodnak!«

Igy zeng a szó, - mennyekbe szállva

Karöltve a kérés, a hála;

S oh, van még sok, sok!... rejtve mélyen

A könyörgő nyomott szivében,

Mit hangosan ki nem beszélhet...

De még előbb, mint sajg az érzet,

S a szív megrendűl és az ajk szól:

- Az Istennél már tudva van jól!

S mély csende visszatér a háznak,

Helyökről a hívők kiszállnak;

Meghallák, s a világba vívén,

Elméjök jár folyvást az ígén;

És szerte, síkra, bércre tartván,

A nyáj mellett s az ekeszarván,

Erősen állnak, hogy kövessék:

Egy jövő, egy hit, egy szövetség!