A HÁGÁR OLTÁRA

Gyermekded kost, fehér gerléket,

Elsőfű-bárányt, vért és velőt

Áldoztam már négyéves koromban

Száz-arcú Hágár előtt.

Ég a tűz Hágár szent oltárán

S én tisztulóan lesem, lesem,

Szinte harminc éve várom én már,

Jön-e a szerelmesem?

Tisztátalan valék, vagy tiszta,

Nem tudom s azt se, mit akarok.

Csak azt tudom, hogy Asszony az oltár

S asszony nélkül meghalok.

Ló-sóskás parlagon ébredt föl

Egykor e bűnös, ős szerelem:

Róza, a szomszédék kis Rózája

Bujósdit játszott velem.

Nem hallottam akkor Hágárról,

Csupán a vérem rítt, kacagott

S hiába jött azóta Kant, Spencer,

Mégis a régi vagyok.

Leköpöm és csókolom őket,

Ők: a semmiség és a világ

S nekik viszem az Élet-vásárból

A legszebb vásárfiát.

Kiknek bőrét nem érinthettem,

Szeréna, Zsóka; Trud és Irén,

Irma s az Ég tudja, kik még: álltam

Gőgösen mindük szivén.

S ha vásárolnom kellett csókot,

Behúnytam a szemem és szivem:

Ennyi szelíd, bús erőt nem vett még

Perditákon senki sem.

Úgy csókolok én, mint egy isten:

Friné és Genovéva rokon,

Mikor én csókolok. Nem a némbert,

Én magamat csókolom.

De szeretem őket mindegyig,

Magdalénát és szűz Máriát,

Szeretem e nemem-ölő tábort

S a csókos komédiát.

Párisban ezerszer elnéztem

A kicsi, bérmáló szűzeket:

Hosszú ruhában, fehéren, maflán

Mentek, mint a betegek.

S ezek kútfői a Jövőnek,

Kiknek koszorut én most fonok.

Ím, ezek lyányai szent Hágárnak:

A jövendő asszonyok.

Szeretem, ahogy megszületnek,

A csecsemőt, süldőt, vént, nagyot,

Szeretek én mindenkit, ki asszony:

Igaz, bús férfi vagyok.

Hágár tüzébe bedobálom

Mindenem, amim van, örömest

S ha koldus vagyok, majd jön érettem

Egy irgalmas, őszi est.

Hágár tüzébe bámulok majd

S tarka, szép asszony-ravatalok:

Vér, emlékek buknak a szent tűzbe

És csókot hány egy halott.