A HAJÓ.

Megszünt már a vihar, felhők nem dörgenek,

S még zúg a tenger, e tajtékzó szörnyeteg;

Keblében, amelyet a szélvész fölzavart,

Önerő táplálja a rémes zürzavart.

Hol a hajó, mely a habok gyüremletén,

Az örvények felett átsiklott könnyedén,

S vitorla-szárnyakon vigan repülve ment?

Hol a kevély s erős hajó...? temetve lent!

Derékban heveder szorítva s védve pánt.

Pontos kormánya volt s ügyes, ki véle bánt;

A szélbe sokszoros vitorlát fejte ki;

Nagy s drága kincseket titkoltak rejteki.

Kik a hajót birák: vidáman, délcegen

Járdaltak a szellős, napos fedélzeten:

De a nyirkos fenék deszkái közt, alúl

Zord képü emberek ülének szótlanúl.

Habár közel, mily más világ az ott s ez itt!

Mig járja a hajó vizek sík mezeit,

Melyet kimond az ajk s titkon az elme sző:

Hang, vágy és gondolat mind oly különböző.

,Mily pillanat! most kél a nap...! s ég, viz kigyúl...

Káprázik a szem s a lélek, csudáitúl!’

»Az ég boltját homály vagy fény borítsa bár:

A szűk hajóüreg nekünk a láthatár!«

,Elmult már ennyi nap... elmulva annyi még:

Feltűnik a part, rév s az ösmerős vidék...’

»Mindegy: ha tán nyugodt öbölbe zárkozunk,

Vagy a nyilt tengeren kóvályog árbocunk«.

,Színt vált a víz... im a nap arca mint tüzel...

Félő, hogy változik... hogy a vihar közel...

»Mily lomhaság! hajónk alig lendül s megyen,

Az éjjel még kemény tánc lesz, - de hadd legyen!«

,Kitört a vész! ropog vitorla, és kötél...

Munkára, aki bir! helyére, aki él!’

Szorúl a szív, de a válságos pillanat

Erőt fokoz, s ijedt bátorsággal ragad.

»Szél s tenger összevész... szegény naszád, neked

Szerencse, a vitát ha végig nézheted!«

És minden arc nyugodt, minden kar öszvefont; -

Egykedvűn nézik, hogy a gyilkos ár beront.

S mig összeütnek a zajgó hullámkörök:

Valami ugy kacag, sikoltozik, hörög...

Mily zakkanás, robaj, midőn, a vad futam

Közben, egy-egy sulyos horgony alázuhan!

Örvény fogadja be az olcsó s drága sulyt,

De a haszon kevés, mit kidobása nyujt;

A lég örvényzik fent, alant a mély özön...

Sírnak... kiáltanak... nincsenek eszökön.

,Lohadj hullám, lohadj! fáradjatok szelek!

Oh éltem s kincseim, mikép is mentselek!

Csupán egy deszkaszált: gyarló, kétes tutajt,

Min a szél valamely sziget partjára hajt!’

»Zuhanj hullám, zuhanj! kacagjuk bősz dühöd,

Melyben e nyomorúlt hajót hányod s ütöd.

Nyisd fel mélységeid, szilaj, sötét elem:

Benyelsz, elveszni látsz, - de félni... félni nem!

Élet, halál? velök minket alkudva láss!

Mit nyujta? mit vesz el, könnyű a számadás...

És szörnyü? mig együtt pöröl, kiált s felel

A lázongó tenger, a lázongó kebel!

Hallá a mélység e merész, vad szózatot,

S ingerlé tán e nép, mely meg se borzadott,

Vagy rokonszenv hatá meg a borzalmas árt:

Mert annyi zord szivet rögtön karjába zárt.

Hol a kevély hajó, mely mint madár repült?

Boldog, boldogtalan népével elmerült...

A vész felhői már csak távol dörgenek:

S még zúg a tenger, e tajtékzó szörnyeteg.