A HALÁSZ ÉS ARANYHAL.

A Tisza partján nyári éj vagyon,

A rekkenő hőség enyhült nagyon;

Zug a nádas, a viznek erdeje,

S habokra hajlong bokrétás feje.

Körűl a táj az éjben elmerült;

Csak a kuvik szól, más madár elült,

Dalolt, kicsínyeit megápolá,

S fejét meleg szárnya alá dugá.

A nádas-lakók legfurcsábbika

Ámitva bömböl, a bölömbika;

S a suta fűrjnek pitypalattyinál,

Féléjszakán a szája be nem áll.

A nyáj kolompja, mint egy éjharang,

- Elhallik messze harmaton a hang -

Mélán beszél át a nagy éjszakán,

Az éjmagány még csendesebb szaván;

S mintha dobnál a vizbe nagy követ,

Egy loccsanást benn uj meg uj követ;

Vadréce-pár csap a habokra ott,

Vagy egy-két torkos harcsa felbukott.

S mig a tulpartról, az ég enyhiben,

A csárda szürkül át nagy kétesen:

Imitt a kecsegés halásztanyán,

A megrakott tűz víg szikrákat hány;

A kört, kisebb, nagyobb cselédivel,

Karád a vén halász foglalja el;

Regényes a kép és vonzó nagyon...

A Tisza partján nyári éj vagyon.

Szeretnétek, fiúk, ha

Beszélnék egy regét,

Minőt a hét apátok

Lelke sem halla még?’

Igy törte szós Karád meg

Az álmos hallgatást,

Vetvén a fűzfagalyból

A tűzre jó rakást.

‘Jó, hát mondok; hanem még

Más a dolog sora:

Torkom kiszáradott, mint

Az országút pora;

Mert hasztalan! biz én már

Öreg legény vagyok!

Bor nélkül, vizlucsokban

Nyáron is megfagyok.

Kenyerem víz, de inni

Nem kell nekem szegény...!

Ha megáhítom a bort,

Csak bort iszom biz én!

Azért szolgám, ugorj át!

Zörgesd fel Dávidot;

Mondd: a vén halkapó, tul

Szörnyen megszomjazott;

S nem a világ - tudod már! -

Egy-két sovány keszeg;

De kitépem szakálát,

Csak jól ne mérje meg!’

S mig meghasad köd és hab

A gyors ladik nyomán,

Karád nagyot kiált még

A távozó után:

‘Ne késs’ sokáig, áldom

Fiú az Istened...!

- S felbillentvén kalapját,

Megnézte az eget; -

,Úgysem lesz még időn túl

Egy kis borozgatás,

Hiszen kenyérebéden

Alig van a kaszás!’

Volt egyszer egy király; - már

Nem tudom a nevét,

Mert még gyermekkoromban

Hallottam e regét; -

Budán lakott, elég az

Hozzá, s magyar vala;

Kenyere háború volt,

Melyben meg is hala.

A tengerről, hol egyszer

Igy háborúskodott:

Magával egy igen szép

Aranyhalat hozott.

És a királykisasszony

Nagyon örült neki;

Hol asztalára tette,

Hol ablakára ki...

Azonban a halacska

Nőtt, nőtt, nevelkedett,

Hogy már a szűk üvegben

Alighogy férhetett;

S gyakran mosolygva nézvén

A jószivű király,

Hogy édes lánya benne

Minő kedvet talál:

A szép Margit-szigetben - -

- Szolgám! te vagy az ott...? -

... Egy rendes kis halastót

Gonddal csináltatott,

Mely takaros, de mégis

Elég tágas vala,

Pedig kristály-üvegből

Feneke, oldala.

S minden istenadott nap

A szép királyleány

Ott termett a szigetben,

Keresztül a Dunán:

Elnézte órahosszat

A fürge szép halat,

S megázott nem csak egyszer

A drága patyolat

A gyönyörű teremtés

Kezén, - hogy szaporán,

Örömlihegve kapott

A halkirály után;

Mely gondos ápolóját

Már szintugy ösmeré,

S morzsolgató kezéből

Az étket elvevé.

Tubácska, gerle, mókus,

Minden feledve lett;

Halát szerette a lány

A többiek felett.

De hirtelen megárad

Egy éjjel a folyam;

Sziget s tavacska a víz

Alá temetve van.

És reggel, a világ hogy

A két partra siet:

Csupán a fák mutatták,

Mely tájon a sziget!

Az áradás, ahogy jött,

Hamar el is szaladt,

De a tóban a halnak

Csak hült helye maradt:

Szilaj habok lopák el,

Ragadva azt tova,

S hét országnak halásza

Sem mondja meg: hova?

Rimánykodott atyjának

A lányka, hogy neki

Az elszökött halacskát

Ismét kerítse ki;

- Azt gondolta a lelkem,

Hogy ez csak úgy lehet! -

Király szive megesik

Lányán, akit szeret;

És országszerte hangzott

Kevés idő alatt,

Hogy aki kézre tudja

Kerítni a halat,

És azzal, nagy sietve

Budavárába fut:

Becsűleten felül még

Kap egy egész falut.

Még a pap is halász lett,

S félország szaporán;

Vége! elmenni halnak

Nem lehet a nyomán!

Akkor a Tisza partján

Egy kis házacska állt,

Melyben legényfiával

Öreg halász lakált;

A ház e tájon állott

Nem messze, ugy lehet:

Szegény apám, - nyugodjék! -

Még tudta a helyet.

S hogy híre-hamva sincs már,

Nem kell csudálni, mert

Hejh a Tiszán azóta

Igen sok víz lement!

Mig a legény a vízen,

Gyalmot szedett, vetett:

Vén apja már csak a jó

Tanyán tüzelgetett;

Sokat tudott beszélni

A régiek felől,

S hogy háborúban is volt,

Látszott beszédiből,

S nem hiábanvalóság

Volt szájában, ha szólt;

Mint a fehér galamb, ősz,

De jó erőbe’ volt.

S egyszer, tudná az Isten,

Mi lelte a legényt?

De tenger-éjszakán át

Nem hunyta be szemét;

Sápadt volt, és sohajtott...

Nem mondta, mije fáj,

Bánat csüggött a szívén,

Mint valami nadály.

Csolnakján, nem csak egyszer,

Vízmentiben lement,

Mert andalgási közben,

Lapátja csak pihent:

S hálóját a fenékre

Ferdén buktatva el:

A gyors habokra bámult,

S fél nap se huzta fel,

Megmondom én, mi volt a

Szegény fiú baja:

Szivében szerelemnek

Zugott hamis zaja;

De gazdag úri lány volt

A fiu kedvese,

S szép, hogy mellette Tündér

Ilona semmi se!

S ráfogni is ki merné...?

A gazdag úri lány,

Szintúgy epekedett a

Halászlegény után.

Egyszer, hogy a legény a

Vizparton álldogált,

Hogy már megszégyenítse

Dologtalan fiát:

A vén halász, kezébe

Nehéz hálót fogott,

S a sarkantyú vizéhez

Azzal eltapodott;

Lenyomta a fenékre...

- Fiához mit se szólt, -

S midőn felhúzta: benn az

Aranyhalacska volt.

Megadta, amit ígért,

A bőkezű király;

- Nem játszik az szavával,

Királyi szó megáll! -

S a vén halász fiával

Budára ballaga,

Hogy az aranyhalacskát

Ő adja át maga;

S hogy amit rég ohajtott,

Meglássa, a - Dunát,

Meg a királyt, s lakását,

A hirneves Budát.

S hogy megjövének onnan,

Örülve, gazdagon,

Mely mondva volt a hosszú

Pecsétes iraton:

Elfoglalják az árnyas

Szigetben a falut,

- Hol vígan a nagy és kis

Tiszának árja fut, -

S ez a nemeslevélben

Halász nevet nyere,

Amelynek két aranyhal

Volt ékes címere.

Szép kedvesét az ifju

Elnyerte csakhamar,

És boldog volt az uj pár,

Mint a vizben a hal;

S a vén halász közöttök

Élt nagy nyugalmasan;

Bor közt, hires Budáról

Beszélve untalan.

Elmondta: a király mily

Édesdeden beszélt,

Mi több: vállára tette

Háromszor is kezét!

És büszke volt ezekre,

S szivének jól esett,

Hogy nemzetes nagy uram

Névvel neveztetett.

Amelyet a királytól

Kapott a vén halász,

Füzes Tisza-szigetben

Maig megvan Halász.

Elmondván szós Karád a

Hires halász-regét,

Álom fogá be aztán

A hallgatók szemé;

S az iskolás fiú a

Mesével álmodott:

Horgával a Tiszából

Aranyhalat fogott.