A HALDOKLÓ LEÁNY

Mért, könnyü lebel,

Mért játszadozol te ölemben?

A sárga level,

Kit szárnyad emel,

Nem zseng soha több kikeletben;

Hamvadni fog az vadon út közepén;

Bús pályaközépen ugy hamvadok én.

Amely hitet ád

A had fia, büszke, nem őrzi;

Meghajtja lovát,

Nem nézi nyomát,

Bár azt hive tört szüve vérzi.

Elvetve, magamban, erőm fogyatán,

Ah merre bolyongjak az álnok után?

Kelj, nyúgati szél!

Sirhalmomi gyásznak elég jel

A sárga levél,

Kit szárnyra vevél:

Azt tedd le poromra, s repűlj el.

Légy mint harag és boszu-fútta vihar,

Rontó, zajos és szilaj: érd be hamar.

És majd ha megyen

Szállongva virágra virágról,

S a régi jegyen,

Mint hűlt idegen,

Nem gondol az eskü szaváról,

Ezt zúgjad utána, mig el nem enyész:

„Nézz vissza nyomodra, te büszke vitéz.”